Városkapu, és a Felsőnegyed nem nevesített utcái és terei

A város egyetlen szárazföldi kapuja északkeletre néz. A vastag és magas falakat ötven méterenként egy-egy ötszögű, keskeny, a városfalnál magasabb bástya erősít meg, melyek éjjel-nappal őrtoronyként funkcionálnak. A kapu némileg kiugrik a fal síkjából és erődítményszerűen van megerősítve, magát a leengedhető vasráccsal és becsukható két nagy faajtóval zárható kaput két bástya fogja közre, de mögöttük nem sokkal újabb két bástya következik, ha esetleg ellenség próbálna itt betörni. A falak olyan szélesek, hogy tetejükön két őr egymás mellett el tud sétálni, s a falak tetejét pártázatosra alakították ki. A várost szárazárok veszi körbe, helyenként homokcsapdákat is elhelyeztek. A fal előtt húsz méteres távolságban mindig kivágják a fákat, cserjéket, hogy átlátható legyen a terület az őrök számára.
A kapuban állandóan őrök állnak, jellemzően nem állítják meg az utazókat, kivéve, ha gyanúra adnak okot. A városba érkező karavánokat viszont kivétel nélkül mind megállítják s átnézik a termékeket. Tiltott dolog egyedül a fejedelemség régi isteneinek szobrai, kegytárgyai - már ami megmaradt belőlük. Itt kell megfizetni a vámot is az áruk után a fejedelemnek.
Bejutva a városba egy kis tér található, innen egyenesen vezet tovább a város fő utcája le egészen a kikötőig. Jobbra a lustán emelkedő dombra épült bárói és előkelői otthonokra látunk rá, melyet a Fejedelem Palotája koronáz meg. Kicsivel tovább sétálva a Parknegyedbe térhetünk be. Balra az Alsónegyednek nevezett jobb küllemű házai sorakoznak, ami nem csoda, a főút a város szíve. Itt található meg az Ünnepek Csarnoka is, mely a városi ünnepségeknek, báloknak, fontosabb színdaraboknak ad helyet, valamint itt tartják a Bárói- és Városi Tanács üléseit is.

- Köszi! *Ezúttal rajta a sor, hogy mosolyogva köszönetet mondjon a lova nevét ért dicséretre. Igaz, nem ő választotta a kancának, de mivel Fátyol nem tudja megköszönni, hát Lysie tolmácsolta a háláját. Szép ugyan, de nem kifejezetten találó név, a ló sokszor meghazudtolja a "fátyolból" fakadó gyengédséget, eleganciát és türelmet.
Érdeklődve hallgatja a cica történetét, s igyekszik közben nem egérutat szolgáltatni neki. Aranyosnak találja, még ha a halaskofa helyébe képzelve magát már más is lenne a véleménye. Irigyli a macskát, hisz láthatóan jó dolga van, sosem unatkozik, és még a társát is alaposan átmozgatja a maihoz hasonló futó- és ügyességi gyakorlatokkal. Lysienek sosem volt saját állata, leszámítva Fátyolt, akit szintén egyenrangú félként kezel - sőt, néha úgy érzi, lova végzi a feladatok oroszlánrészét, míg ő a nyergében ásítozik.*
- Megvan! *trillázza Lysie is boldogan, holott az ügy érdekében jóformán csak kalimpált, semmi több. Megkönnyebbülten felsóhajt, azért örül, mert szerencsére a cica is megvan, Fátyol sem ijedt meg, a hal sem ment kárba, és minden jól végződött.* Örülök. *teszi hozzá mosolyogva, s míg Sally Cessit szidja, ő megdicséri Fátyolt, megköszönvén neki is a fáradtságos munkát.
Az édes borostyán szempár leveszi a lábáról, elnyújtottan "óóó"-zva emeli mindkét kezét a mellkasához, mintha keblére ölelné a tüneményes, vagy csupán annak látszó négylábút. Az biztos, hogy Lysiet megnyerte magának.*
- Nagyon aranyos! *Cseppfolyóssá olvadva kíséri figyelemmel Cessi útját, míg Sally meg nem szólítja. Megjegyzi a nevét, s kiszélesedő mosollyal kezet fog a nővel, barátságosan megrázza a kacsóját. Örül, hogy egy közvetlen, kedves teremtéssel futott össze, ekkora szerencséje rég nem volt már.*
- Ugyan, nem tesz semmit! A nevem Yalela Lysie, hívj nyugodtan Lysienek. *A kérdéseket hallva ő is a csomagokra pillant, Fátyol nyakához bújva felel Sallynek, pár hosszú pillanatra átkarolva, megölelgetve az állat puha nyakát.* Most érkeztünk, és úgy érzem, el is tévedtünk. Fátyol megette a térképemet! *panaszkodik méltatlankodó, durcás hangon, felfújt arccal, s lova, mintha értené, felháborodva prüszköl, ezáltal szépen összekócolva Lysie haját, a szemei elé söpör hátulról pár rövidebb fürtöt. A lány bosszankodva, öt ujjal fésüli hátra a rakoncátlan tincseket az arcából, mielőtt még önmaga védelmére kelne.*
- Magától márpedig nem mászhatott ki a zsebemből! *felesel a lovával, aztán visszalép Sally mellé, hogy illően befejezze a félbehagyott bemutatkozást.* Hosszú utat tettünk meg Enoldarból idáig. A Parknegyedet és a Követségünket keresem, de elsősorban inkább szállást és egy olcsó fogadót. Kimelegedtem, és kopog a szemem. *csúsztatja korgó gyomrára a kezét zavart mosollyal.* Tudnál esetleg segíteni? *kéri a lehető legudvariasabban. Bár ő nem tud olyan aranyosan nézni, mint Cessi, azért reméli, nem hajtják el, mert innen már az sem biztos, hogy a kapuhoz visszatalálna egymaga.*

- Köszi! *Mosolyog rá vidáman Lysiere, mikor belemegy a lány a közös macskavadászatba, s Sally jól döntött, hogy a közös nyelvet választotta. Az elfekét nem beszéli valami jól, valahogy annak a dallamosságát sosem tudta hihetően elsajátítani, igaz, elfnek még sosem adta ki magát. Viszont az emberek nyelveivel több, mint jól elboldogul, kiváló nyelvérzékkel áldották meg az istenek, s így akcentus nélkül beszéli szinte mindet.*
- Szép neve van a lovadnak! *Jegyzi meg Sally, míg átér a másik oldalra, s somolyog a különös vezényszón, amit a ló kapott. Jól nevelt egy hátasa van Lysienek, mert a ló tudja, mit kell tennie. Arra már nem fog menekülni a macska, hátra fele sem a csomagok miatt, most már csak sikerül a két megmaradt oldalról elkapni. Cessi egyre nehezebb helyzetbe kerül, mert már nem elég tekintetét ide-oda forgatni, hogy mindkettejüket szemmel tartsa, hanem fejét kell mozgatnia. Így próbál mindig úgy hátrálni és mozdulni, hogy távol maradjon tőlük.*
- Mondhatni, az enyém, igen. Igazából a macskáknak nincs gazdájuk, szóval inkább társ ő, mint tulajdon. De ezt meg se próbáltam a halaskofának elmagyarázni. A kisasszonyka lelépett a hallal, én meg fizethettem. Nem szeretném, ha ebből rendszert csinálna. *Magyarázza Lysienek. Nem küldi persze a hal ára őt nyomorba, jó anyagi háttere van, még ha nem is biztos anyagi háttér az, mert java része szerencsejátékból ered. Közben Lysie majdnem elkapta a macskát, de félrehúzódik a macska, szerencsére nem karmolva. Mindenesetre leköti annyira a cica figyelmét, hogy Sally a másik irányból hirtelen lecsaphasson rá és megragadja a grabancánál, s felemelje. Cessi nyávogna, de akkor kiesik a zsákmány!*
- Meg is vagy! Ne hozz még egyszer ilyen helyzetbe, világos? Úgyis mindig kapsz tőlem halat... *Majd sóhajt egyet Sally, s szigorú tekintete enyhül, mosolyba görbülő szájjal fordítja a macskát Lysie felé.*
- Mindig ilyen, ha bajban van. Lehet rá haragudni? *A félelf-lány is láthatja, hogy bár ott a cica szájában a hal még mindig, de mellső mancsait kicsit felhúzta, s borostyánkő-sárga szemei elkerekedtek, édes-bűnbánóan néz. Istenek a megmondhatói, hogy tényleg bűnbánatot tart-e a macska vagy csak megjátssza.*
- Na, edd meg szépen a haladat! *Teszi le a cicát, s megnyugodva látja, hogy nem dörgölőzik neki a nadrágjának hízelegve, mert a hal még mindig a cica szájában, s most a nadrágja is csupa halas lenne. Lysie felé fordul hát.*
- Köszönöm a segítségedet! És még egyszer bocsánat a zavarásért. Sally Wentworth vagyok egyébként, s te? Új vagy itt vagy csak hosszú útról tértél vissza? *Nyújtja nem hennamintás kezét kézfogásra, s a szavai végén elpillant a ló hátán lévő számos csomagra.*

- Tudod, van egy olyan érzésem, hogy rossz irányba megyünk *osztja meg kételyeit Fátyollal egy bő fertályórás séta után. Valami biztosan nem stimmel, és az a valami nagyon nem, ennyit félvér ösztönei megsúgnak neki, ám attól fél, ha megpróbálná korrigálni a bakiját, és irányt váltana, még ennél is jobban eltévedne. Az anyja mindig azt mondta, csak ezekre a belső hangokra hallgasson, míg az apja inkább a logikus gondolkodásra, az elméje pallérozására próbálta nevelni. Míg elgondolkodva fürkészi a házakat, egyszer csak fehéret lát villanni a lábainál, s mire odakapja a tekintetét, a puha szőrgolyó már a lábaihoz dörgölőzött. Megtorpan, érdeklődve pislog le a csizmái mögött megbújó macskára, aki a zsákmányával épp rejtekhelynek nézte őt. Fátyol is lehorgasztja a fejét, hogy szemügyre vegye a különös jelenséget, ám amint a cicus mászófalnak nézve felkapaszkodik a csomagokra, ideges prüszköléssel fejezi ki nemtetszését.*
- Nahát, szervusz! *köszön rá az állatra, ekkor hallja meg az ismeretlen, női hangot. Először egy kicsit összerezzen, mert úgy hiszi, a "látlak ám!" neki szólt, s akaratlanul is valami rosszat vagy félreérthetőt művelt, de a "jössz csak ki onnan"-nál már gyanússá válik a dolog. Lysie megosztva váltogatja tekintetét a fehér macska és a feléjük rohanó nő közt, hol az egyiket méregeti felvont szemöldökkel, hol a másikat, míg végül szélesen megmosolyogja a jelenetet. Mókásnak és barátságosnak találja a képet, bár lehet, hogy az kevésbé lesz barátságos, amikor a haltolvaj macska a nő kezei közé kerül...
Ahogy befékez tőle pár lépésre a nő, kíváncsian végigméri. Első látásra ember, öltözködésben, stílusban mégsem lát benne semmi furcsát vagy kirívót. Kislányként mindig azt hitte, mikor apja a távoli földekről mesélt, hogy Enoldaron kívül három karú, felismerhetetlenül cifra öltözetekben járó, színes hajú szerzetek élnek, akik már első látásra is különböznek az elfektől. Ez a nő azonban ugyanolyannak tűnt, mint ő, leszámítva a füleit, meg a formáit... Bár Lysie nem méregette túl feltűnően, de azt egyből észrevette, milyen gyönyörű. Talán több tavaszt megélt nála, de emberi években mérve jóval fiatalabbnak látszik, az idegen nőhöz képest szinte még kislány.*
- Szia! *köszön vissza egy csöppet megilletődve attól, hogy még az itteni nyelvet is érti. A különbségek valószínűleg csak a szokásokban fognak megmutatkozni - mintha eddig burokban ért volna, egy kismadár, aki most először próbálgatja a szárnyait, és elsőként csodálkozik rá a kalitkából szemlélt, kék égre, no meg a többi madárra.* Ó, persze, semmi gond, én majd jövök innen. *eszmél fel a gondolataiból, és a köpenyét hátravetve Fátyol felé fordul. Megvárja, hogy Sally átérjen a ló túlfelére, addig a nyeregben kuporgó cicát szemléli, lassan, megfontoltan, de kissé tétován emelvén a kezét. Nem szívesen kapna a karmok cirógatásából...*
- Megpróbálom elkapni, figyelj, nehogy megszökjön! Fátyol, tartsd magad egyenesen! *duruzsolja lovának a kissé furcsán hangzó kérést, de a kanca megérti, fejét magasan tartva, előre szegve, nyugodtan és türelmesen álldogál, mint aki akkor sem mozdulna, ha a kantárnál fogva próbálnák húzni. Így, hogy biztosra ment arról, a lova nem szalad ki kettejük alól, megpróbál lecsapni a macskára, tíz ujjal, nyitott tenyérrel, pókhálószerűen. Remélhetőleg sikerül közrefognia és kiemelnie a nyeregből, vagy legalább azt elérnie, hogy Sally felé ugorjon le, a gazdájának feltételezett nő karjaiba.*
- A te cicád? *kérdi azért biztos ami biztos alapon, nehogy véletlenül egy dühös kofának szolgáltassa ki szegény cicust, bár a nő közel sem tűnik halkereskedőnek, de ez a föld már nem az otthona, felkészült rá, hogy itt bármi megtörténhet.
Ha sikerült elkapni az állatot, akkor megkerüli Fátyolt, hogy átadhassa a nőnek, de ha a macsek nem hagyja magát ilyen könnyen befogni, akkor igyekszik elzárni előle minden menekülési útvonalat, egyet kivéve, amely Sallyhez vezet.*

*Lysie addig nem is lesz majd gondban, míg az Alsónegyedbe be nem hatol túl mélyen, közelebb a városfalhoz. De ez biztosan fel fog neki tűnni, ahogy a házak egyre szegényesebbek lesznek. Itt a kaputól induló főút, a Promenád mellett még szép házacskák állnak, biztató a kép, bármerre is néz a lány. Hogyan hogy nem, de Lysie előtt fehér villanás húz el, s mire felfogná, az a kis fehér már ott sündörög a lábánál, a lovaglócsizmák mögött bújva el. De a zsákmányt, a fiatal, még nem teljesen felnőtt macskához képest nagy méretű halat nem ereszti még most sem, az ott lesz a szájában és les vissza a Promenád felé. Joggal, mert futva érkezik egy ébenhajú, feltűnően szép arcú nő. Kicsit ki is pirult a kikötőtől való futástól, s a végén le is maradt, nem tudván tartani a tempót a cicával.*
- Látlak ám! *Kiált oda, egyenesen a lovaglócsizmákat, vagyis a mögötte rejtőző sárga szemű macskát nézi. Ma egy homokszínű, lábai formáit követő nadrágot visel, lábain puha őzbőr csizma, amelynek szárai alig érnek feljebb a bokáinál. Felül pedig fehér, vállait szabadon hagyó blúzt visel, ujjai könyékig feltűrve, s szép nőies formáit egy királykék fűző emeli ki. Fekete haja kiengedve, nagy hullámokban omlik hátára, s bal kézfején a mutatóujjtól barna, ornamentális hennaminta indul tekeregve, eltűnik az ingujj alatt, s a vállon fordul le a szív felé ismét eltűnve a ruha alatt.*
- Jössz csak ki onnan! Hé! *Fékez le Lysie előtt pár lépésnyire, s elégedetlenül állapítja meg, hogy a macska halastul egy nagy ugrással a ló hátán terem, ehhez persze éles kis karmait a cókmókokba mélyesztette, s így segítette magát felhúzni, s most ott kuporog a nyeregben elszántan védelmezve a halat. Sally sóhajt egyet, s tekintete most a ló gazdájára vándorol, s a Sallyre jellemző közvetlenséggel szólítja meg.*
- Szia! Ne haragudj rá. Segítesz elkapni? Én megyek erről... *Ha Lysie is benne van, akkor Sally megpróbál a másik oldalára kerülni a lónak, hogy hátha így körbe tudják venni a macskát. Az említett cicának jelenleg oda-vissza jár a tekintete a két nő között.*

*Ambíciókkal és csomagokkal egyaránt felszerelkezett, szürke kanca léptet át a kapun, ezüstös utazóköpenybe csavart lovasa nyakatekert pózban forog hátrafelé, az acélszürke szempár ugyanis képtelen elszakadni a kiugró kapu impozáns méretétől. E földön még idegenként szívja magába a látványt, mielőtt megállásra késztetné lovát, hogy leszálljon a nyeregből. Hosszú út áll mögötte, jól esik kicsit kinyújtóztatni elgémberedett, elfáradt izmait. Ahogy így kalimpál az ég felé, az ezüstös köpeny alatt láthatóvá válik hófehér, finom selyemből készült, elf hímzésű inge, és a testhez simuló, fekete lovaglónadrág, mely magas szárú csizmákban végződik. Őzbarna tincsei laza fonatban omlanak a hátára, kihangsúlyozván bal fülében a gazdagon díszített ékszert. Bőrvértjét csak addig viselte, míg apja őrszemei lóháton kísérték - amint úgy vélték, az út hátralévő része elég biztonságos egy fiatal hölgynek, visszafordultak, Lysie pedig rögvest megszabadult a kényelmetlen hacukától. Fegyverül csak az apjától kapott tőr szolgálhat, amit a csizmájába rejtett. A Fátyol névre hallgató lova hátán tornyosuló csomagokban talán még az istenségek sem tudják, mi lapul - minden, ami egy új élet elkezdéséhez szükséges, egy kisebb és egy nagyobb gócba besűrítve.
A nyújtózkodás végeztével iszik pár kortyot a kulacsában megmelegedett vízből, majd nagyokat sóhajva kilazítja a kulcscsontjánál összefogott utazóköpenye csatját. Az itteni klíma más, mint Enoldarban, ráadásul a hosszú lovaglásban is rendesen kimelegedett.*
- Egy kicsit túlöltöztünk, nem gondolod, Fátyol? *paskolja meg a lova nyakát, s a kulacsban maradt, langyos vizet a tenyerébe önti, onnan a kancának kínálja. Keresnie kell egy fogadót, ahol rendesen megitathatja útitársát - és magát is -, s ahol biztos szállásra lelhet, míg kitalálja, hogyan tovább.* Gondolkozzunk csak! Édesapám azt mondta, a kapun betérve egyenesen kell haladnom a kikötőig, és jobbra van az Alsónegyed, balra pedig a Fejedelem Palotája, valamint a Parknegyed, ahol pedig a követségünk. Vagy várjunk, fordítva?
*S míg ezen mélázik, megindul előre, természetesen a rossz irányba, mert a tájékozódási képességeit, ahogy az eltévedéshez való tehetségét is sagastoar édesanyjától örökölte. Lovához halkan, de jól érthetőn beszél, nem szeretné, ha emiatt furcsán néznének rá az éppen erre járók, azonban a rossz szokását, hogy az egyedüllét okozta izgalmat üres fecsegéssel vezesse le, nem sikerült levetnie. Lovát vezetve indul hát el balra, az Alsónegyed irányába, szabadon maradt kezével pedig a zsebében matat.*
- Biztos vagyok benne, hogy ide tettem édesapám térképét... *Még az indulás előtt kért apjától és a nevelőjétől egy egyszerű útvonaltervet, hogy tudja, Ederthinbe érve merre haladjon, s mik azok a fontosabb állomások, amiket be kell járnia, ha nyugodt és békés letelepedést szeretne magának - pont azért íratta le velük, mert tudta, elfelejt minden intő szót, mire a városba ér.* Még mindig azt vallod, hogy nem te etted meg? *kéri számon Fátyolt az eltűnt tekercsről, s lova méltatlankodó horkantására csak szeretetteljesen megveregeti a nyakát.*

- Ó, értem.
Kis zavartsága elmúlik, felderül, egészen más így, hogy hosszú időre érkeznek Abertin gyerekei és unokái. Kimondottan kíváncsi rájuk, főképp a gyerekeire, akiknek már megadatott a boldog a családi kör.
- Nagyon szívesen csatlakozok a vadászathoz is.
Reméli, hogy nem gond, ha kétszer is meglátogatja őket. Egyszer jó lenne beszélgetni, de a vadászaton szeretne igazán részt venni és nem csak a hölgyekkel és gyerekekkel lenni. Tehát kell a két alkalom.
- Köszönöm, hogy hazakísért.
Egy bólintással már elfogadta, hogy Abertinnek mennie kell. Átveszi csomagjait és lép egyet az ajtó felé.
- További szép estét kívánok!
Kívánja mosolyogva, aztán nézi, ahogy elindul a lovag. Félrebiccentett fejjel figyeli a távolodó alakot, ha nem ismerné, nem mondaná meg, hogy már nagypapa. Megrázza a fejét, nem szabad így gondolnia rá, még a végén a gyakorláson nem adna bele mindent. Megfordul és besiet a házba, még szeretné vacsora előtt átadni Ovidiónak az ajándékot.

-Jajj, dehogy fog zavarni! A gyerekek több hétre jönnek, így akkor jön, amikor önnek megfelelő lesz. Megyünk vadászni is, ha gondolja, ahhoz is csatlakozhat. – tekint Ameliára. Túlzottan nem akarja meghatározni, miként és miken vegyen részt, elvégre úrihölgy, de a sokszínű lehetőséget szeretné meghagyni, hogy választhasson.
-Nem, köszönöm, van még tennivalóm. – éjjeli meglepetés gyakorlatot terveznek és ahhoz elő kell készíteni a terepet. – A meghívást ismételten szeretném megköszönni, a nap további részére pedig kellemes időtöltést. A csomag. – tartja Amelia felé a sajátját.
Meghajol, megvárja, míg Amelia belép a rezidenciába, majd elindul hazafelé, hogy felkészüljön az estére. Amelia kedvessége felvirágoztatta a napját, könnyedebb léptekkel kezdi róni az utat, mint ahogy elindult otthonról.

Elmosolyodik a kedves invitálásra, de nem igazán tudja, hogy mit is illene rá válaszolnia. Egy ilyen bensőséges családi eseményre nem illene elmennie, de ha ilyen direkt meghívást kap, akkor ez talán felülírja az előbbit. Hezitál, végül úgy dönt, hogy a legjobb válasz, ha előbbi gondolatait, mindkettőt belefoglalja mondandójába.
- Köszönöm, nagyon szívesen, de csak ha nem zavarok.
A jókívánság hallatán eszébe jut, hogy hányszor kívánták már ezt egymásnak Linnel, kimondva s kimondatlanul is. Talán most majd valóra válik, mert nem ők maguk kívánták. Ez persze valahol sántít, mert nem saját maguknak kívánták... szóval már igazán valóra válhatott volna. Hacsak az a kis mellékzönge nem volt az isteneknek eltántorító, hogy néha, talán, egy nagyon kicsit azt is kívánta - Lili legalábbis- hogy ha már Lin megtalálta a boldogságát, akkor azután esetleg ő is. Ahha, lehet itt bukta el a dolgot, de Abertin kívánságában hiba nem nagyon lehet ilyen szempontból.
- Köszönöm szépen, a bátyjám nevében is.
Ahogy befordulnak a Contevilla rezidencia utcájába, már nem kezd újabb témába. A bejáratnál megáll.
- Lenne kedve bejönni? Szívesen látjuk egy frissítőre, mielőtt hazaindulna.
Nem úgy mondja, mintha Abertinnek innen kötelező lenne hazamennie, de így a legegyszerűbb fogalmaznia. A vacsorát direkt nem kérdezi, az már egyszer nem jött be. Aztán ha megint megkérdi, és megint nem a válasz, akkor az már olyan furcsa lenne, talán feszélyező is. Vagy csak nevetnivaló. Ellenben, ha Abertin elfogadja az invitálást, akkor azután még mindig megkérdezheti ő vagy valamelyik családtag, ha csatlakozna-e hozzájuk vacsorára.

Nem ért annyira a lélek dolgaihoz, de az tisztán lejön neki, hogy Awinzia nem éppen a kellemes emlékeket ébreszti Ameliában. Hiába, mindenkinek más emlékei vannak egyes dolgokról. Majd kerüli legfeljebb Awinzia dicséretét.
-Ó, kedves öntől, kisasszony, átadom, de nyáron minden bizonnyal eljönnek majd, kérem, jöjjön el, bizton jól érzi majd magát. – azt ugyan nem tudja, hogy a visongó kölykök mennyire kedvesek Ameliának, de a gyerekek örülni fognak neki. Megérinti, hogy ennyire szívén viseli családját. Párja jut eszébe. Akármennyire is gondtalan, ő éppen akkor távozott, amikor új életet akart adni, magával vive az új élet reménységét is. Egy pillanatra szomorúság suhan át arcán, kissé meg is köszörüli a torkát. Nem egy érzelgős ember.
-Kívánom, hogy minél előbb megtalálják életük párját. Megérdemlik mindketten. – bólint határozottan. És némi fáziskéséssel, no nem azért, mert elfelejtette volna, de sosem volt társasági ember, ami a szívén, az a száján. És ők ketten, főleg Amelia nagyon is megérdemli, hogy legyen valaki, akire támaszkodhat.
-Kérem.
Feltűnik lassan a rezidencia, amit sajnál, Ameliával nagyon jól elbeszélgetett, jól érezte magát.

Awinzia nevének említésére Lili gerince mentén végigfut a hideg. Finom, alig érezhető borzongása azonban nem a kellemes fajtából való, igyekszik nem foglalkozni vele. Bólint párat, jelezvén, hogy megjegyezte merre élnek a lovag gyermekei. Meg is jegyezte az egyszer biztos. Inkább arra a melegségre koncentrál, ami Abertin szavaiból árad, mikor a családjáról mesél. Ettől már-már ő is átmelegszik és egészen elfeledi borongós hangulatát.
- Adja át nekik, kérem, üdvözletemet. És minden jót kívánok a család leendő új tagjának, imádkozni fogok az Istennőhöz, hogy az érkezése szerencsés legyen.
Tényleg minden jót kíván, nem csupán üres frázis jókívánsága. Különösen, mivel tudja, mi történt Abertin feleségével, így nem érzi tolakodásnak az imádság felajánlását sem.
- Kedves, hogy ezt mondja.
Nagyon nem kezd ellenkezni a jólelkű jelző ellen. Fura lenne, elvégre ha nem is makulátlanok, ahogy nem azok, ha ellenkezik, akkor az jönne le, hogy lelketlennek tartja saját magát meg a testvérét is. Pedig inkább csak emberinek mondaná magát, magukat.
- Egyetértek.
Bólint egyet, valóban derék dolognak tartja hagyni a gyerekeket szerelemből házasodni. Vagy hagyni, hogy ne válasszon senkit. Ha viszont nem talál valaki párt magának, de nem akar egyedül maradni, akkor nem is tűnik neki olyan borzasztónak ez az érdekházasság. Kicsit meg is lepődik, idáig sose gondolt ezzel, talán ideje lenne. Aztán meg, mindkétféle házasságban nagyjából ugyanannyi esély lehet a boldogságra.

-A környéken az egyikük, a másik viszont Awinziában és általában nálam gyűlnek össze. – örömmel és büszkeséggel mondja mindezt. Párja halála után is összetartó a család, erre nagyon büszke.
-A legidősebb három, a másik kettő. A harmadik meg nemsokára világra jön. – elégedettség van a hangjában. – Ej, de gyorsan fel fognak nőni azok is..
A többit komoran hallgatja, majd együttérzően ingatni kezdi a fejét.
-Két ilyen jólelkű fiatal. – bár Ethyrlin sok borsot tör tudvalevőleg a család orra alá, látja, milyen jólelkű és fontos neki a családja, ezért is kedveli. És így már bizonyos tetteire is magyarázat van. Az összetört szív néha bolondságokra képes, még ha nem is lehet mindent arra fogni.
-Derék dolog tőlük. Jómagam sem tettem másként és most mindannyian jó házasságban vannak. – no persze, őket nem köti a magas nemesek házasodási szokása, lévén, hogy csak egy kisnemes és lovag, amely elég sok szabadságot ad nekik, de örömmel látja, hogy mások is inkább a gyerekek boldogságát keresik.

Gwendir rokonszenves lett számára, nagyon jó gazdája lesz a háznak és a teleknek.
-Homok… érdekes érzés lehet.
A hideg vízért annyira nincs oda, de a homok a talpa alatt… furcsa érzés neki továbbra is ez a szabadság és már alig várja, hogy érezhesse majd mindezt. Számára sok minden újdonság, többek között ez is.
-Rendben. Már nagyon várom. – mosolyog vissza.
Reméli, hogy nem lesz nagyon feltűnő a megjelenésével és el fog veszni a többi fürdőző között. A fürdőzést azonban várja.
A kapuban meghajolva a házaspár előtt, elbúcsúzik, megköszönve kedvességüket.
Úgy igazodik a pároshoz, hogy Tsitsa legyen középen, úgy mennek tovább.
-Kíváncsi vagyok azokra a sziklákra. - ~Milyen lehet a falon kívül?~ kissé szorong is. A nagy tér továbbra sem barátja, az utca méreteit és az utcán lévők forgatagát megszokta már, de a falon kívüli nagy tér elborzasztja.
A kérdésre kíváncsian pillant Gwendirre.

*Annaca és Anton mosolyogva biccentenek Gwendir szavaira. Az is biztos, hogy ők is sokat fognak tanulni az elfekről, nemcsak a fiatal férfi a dombtaviakról. Eddig nem sok elfhez volt szerencséjük, hiába van itt közel húsz éve követségük is. Ezért is lepődtek meg magukban, mikor ajtót nyitva három elfvérűt is találtak a kapu előtt, még ha az egyik ebből csak félig az. Nem zavarja őket, s biztosak benne, hogy a ház lassan egykorivá váló tulajdonosait sem zavarja, hiszen Gwendir aranya is pont olyan jó arany, mint bárki másé. Ki meg nem kötötték, hogy csak dombtavinak adhatják el.
Az árban viszonylag hamar megegyeznek, még ha meg is jegyzik, hogy kemény alkudozó Gwendir. Gwendir pedig Tsitsa súgásából megtudhatja, hogy ez itt bóknak számít, szeretik azokat, akik jól alkudnak. Finoman kell lavírozni alkura való hajlandóság és pofátlan alkudozás között, s úgy tűnik, Gwendirnek van ehhez érzéke. Az előleget átadásra kerül, s ezt bent egy nyilatkozat aláírása után hitelesítik is, a rajta lévő családi pecsét és aláírás Gwendir garanciája, hogy őneki tartják fenn a házat, nem adják el másnak, míg a teljes összeg ki nem lesz fizetve. Megbeszélik mikor és hol találkozzanak a teljes összeg átadása kapcsán, valamint hogy elintézhessék a megfelelő iratokat, hogy mindig Gwendir Elluin nevére kerüljön. Azt a család vállalja, hogy az Irattárban is ők intézik ezt el. Anton pedig főhajtással veszi tudomásul az első feladatait, s fejben feleségével együtt máris elkezdik számba venni, kik jöhetnek szóba, mint mesteremberek, s kik érnek rá éppen, mert nem dolgoznak most épp sehol.
Eközben Tsitsának volt alkalma felfigyelni a szép leveles csatra, ami összetartja a köpenyt, a hímzett tarisznyára is. Egészen hasonló hímzés, mint amit szokott Rhae ruháin is látni, még ha nem is teljesen olyan. Jobban hasonlít az ő áttört fa karperecének mintájára.*
- Jó, igen. A víz leginkább a Fürdő hideg vizes medencéjéhez hasonlít, s egészen más, ha homok van a talpad alatt, nem csempe. *Válaszol előbb az egyik kérdésre, majd elmosolyodik a másik kérdés hallatán.*
- Örömmel! Csak meg kell várnunk, míg jó idő lesz, mert akkor a víz is melegebb, addig egészen hideg tud lenni. *Láthatóan tényleg szívesen tart majd Rhaevel fürdőzni a nyár beköszöntével. Még ha magában picit aggódik is, hogy ott megint szembesülni fog a férfi meztelen felsőtestének látványával, ami már a múltkor is zavarba hozta, s gyakorlatilag odaszögezte a tekintetét. Gondol rá, hogy Gwendirt is elhívhatnák, főleg, ha addig jobban megismerik. De erre a meghívásra majd akkor kerít sort, ha esedékes lesz az a fürdőzés, Tsitsa szerint most úgy is tele lehet a férfi feje az átalakítás gondolataival, terveivel.*
- Igen, irány a part! S akkor ott megmutatom azokat a jópofa sziklákat! *Mondja vidáman, s picit elpirulva, de mosolyogva fogadja el Gwendir karját.*
- Megtisztel, uram. Köszönöm. *Aztán a házaspár felé fordul, elköszön tőlük, akik szintén így tesznek a hármassal, s a kapuig kísérik őket. Figyelik majd a távozó hármast az utcán, amint haladnak a Kapu felé, aztán Annaca sürgetésére indulnak is a családhoz, hogy átadják az előlegként fizetett aranyat és megvigyék nekik a jó hírt. Annál is inkább sürgeti ezt Annaca, mert sok a tennivaló, közte természetesen az, hogy legjobb barátnőinek beszámoljon a birtok és a ház új tulajdonosáról. Közben Gwendir, Rhae és Tsitsa haladnak a Kapu felé, s ott azon kívül hosszan meg kell kerülniük a várost dél felé rátérve a strandra vezető útra. Jó egy órás sétának néznek elébe.*
- És vannak már elképzeléseid, mit milyenre alakítanál? Szobák falszíne, dekoráció, vagy ilyesmi? *Érdeklődik út közben Gwendirtől, kíváncsi, mit álmodott meg a férfi.*

Jobb házat nem is találhatott volna Gwendir. A házaspár biztos, hogy sokat fog neki segíteni a beilleszkedésben. Azt viszont nem sejtette, hogy ennyire fiatal az elf. Mégis szerény, csendes és figyelmes. Az alkudozást csendben figyeli, Tsitsa bátorítására meleg mosoly költözik az arcára. Emlékszik, amikor először alkudozott. Az összegre Tsitsára tekint, mert nincs tisztában az árakkal és az alkudozásokkal, még mindig nem megy neki túl jól. Az viszont mindenképpen tetszik neki, hogy megkedvelte a házaspárt. Jól ki fognak jönni egymással.
-Még… még nem voltam tengerparton. Fürdeni. – feleli halkan. – És jó? Eljönnél velem majd egyszer úgy fürdeni a partra, ha lehet? – kérdezi halkan.
- Megértem… - érdeklődő tekintettel néz rá. – Megmutatod majd?
Közben gondolatban támogatja Gwendirt, hogy egyezzen bele a vételárba, sok lehetőség van a házban, már amennyire ő jártas az ilyenekben.

- Megtisztel bennünket... *Mosolyog az asszony, hogy kikérik a véleményüket, s már félig meg is hajolt újfent Gwendir felé, mikor ráeszmél, hogy az elf erre nem tart igényt, s ezért gyorsan ki is egyenesedik, nem fejezi be a meghajlást.*
- Segítünk majd, amiben csak tudunk. Meglássa, hamar kiigazodik majd Ederthinben is és az itteni szokásokban is! *Mosolyog az asszony és a férfi, s egyikőjük arcán sem látszik meglepődés Gwendir korát illetően. Valószínűleg mint személyzet, sok érzelmet nem mutathattak ki, vagy a harmincöt év könnyen felfogható az emberek számára, s nem olyan megdöbbentő hallani - annak ellenére, ha húsznak ha nézik Gwendirt -, mintha háromezer-ötszáz évet vallott volna be. Nem így Tsitsa, ő meglepetten vonja fel a szemöldökét.*
~ Alig több, mint Nephir...~ *Többre tippelte Gwendirt, főleg, hogy ilyen bátran nekivágott a világnak vándorolni és új helyen letelepedni. Neki biztos nem lett volna ennyi mersze! Míg ezt végiggondolja, Gwendir is végiggondolja az árat, s Tsitsa bólint rá, hogy jól állt neki az alkunak. Természetesen a házaspár színleg elszörnyülködik az áron, ami jelentősen alatta van az épület és a birtok értékének, de így kell alkudni. Egyik jóval fölé mond, másik jóval alá, s aztán megtalálják a közös nevezőt. Tsitsa ez alatt egy kacsintással jelzi Gwendirnek, hogy ne aggódjon, remekül csinál eddig mindent.*
- Harmincegy az kevés, nagyon kevés! Ilyen pompás birtokért, és tágas szobákért! Hatvanezer az ajánlatunk! *Mondja Annaca, s Gwendirrel el fognak alkudozni egészen addig, míg körülbelül negyvenöt-ötvenezer arany környékén meg nem egyeznek egy árban, ami reális ár lesz egy ilyen helyért. Addig is Tsitsa válaszol Rhaenek.*
- Igen, leginkább csak nyáron, de eddig összesen ha háromszor voltam. Nyáron nagyon kedvelt hely, mert kellemes meleg a víz, és jó ott fürdőzni. Főleg azoknak, akik nem tudják megfizetni a Fürdőt... *Süti le egy pillanatra a szemeit, majd néz fel a férfira hálásan, amiért megadta neki azt az élményt, hogy egyszer járhatott a Fürdőben is.*
- De járnak oda stenerék is, nem ritkaság az sem. Csak ők sokszor külön húzódnak a többiektől, a saját körüket keresik. Nem szokott ebből gond lenni. Én a sziklákat szeretem nagyon ott. Van egy, amelyik mint egy boltíves kapu hajol a sziklafaltól a partra. *Egy széles karmozdulattal magyarázza közben Rhaenek, hogy el tudja képzelni a sziklát.*

A lehetőséget elfogadja a házaspár, láthatóan kötődnek ide. A szemvillantást észreveszi. Nagyon jól megértik egymást. Ezt nagyon jó látni.
Amikor Tsitsa az árra odasúg Gwendirnek, mosolyogni kezd. Emlékszik, amikor az első alkalommal látta alkudozni Tsitsát. Neki a mai napig nem megy.
-Látszik, hogy a ház fontos önöknek, és biztosan nem ajánlanának rossz mesterembereket.
Látta, hogy mennyire megörültek, hogy itt is maradhatnak. Meglepődik, hogy Gwendir segítségét kéri a személyzet összeállításában. Nem nagyon ért hozzá, ezért csak egy kedves mosollyal tud válaszolni.
Jegyzi, hogy merre kell menni és milyen messze van a part.
-Még nem voltam. – nem túl sokat kimenni a városba. Ha kimegy, akkor is rövid köröket mer tenni. – Ezek szerint már voltál? – tekint Tsitsára.

[Gwendir ante portas :)]

- Köszönöm, Gwendir uram. Ha megengedi... felénk házvezetőnőt mondanak, ha nőről van szó. A férfi a komornyik. S megtisztel, uram. *Bátorkodik Annaca óvatosan és meghajlás közben kisegíteni az elfet az itt használatban lévő szavakról. De ha komornyik marad, azt sem bánja.*
- Köszönettel elvállaljuk. *Veszi át a szót itt már Anton, elég volt csak egy röpke pillantást vetnie az asszonyra, hogy tekintetük találkozzon, s ennyi év házasság után ez bőven megfelelt egy tartalmas megbeszélésnek is. Maradnak és vállalják, már hogyne tennék! Igazán örülnek neki, mert az elf szimpatikusnak tűnik, s bár a korát lehetetlenség megtippelni az ő szemüknek, de fiatalos kinézete ellenére csak növeli a szimpátiát határozottsága, céltudatossága, hogy mit és mennyit akar. Ha elején aggódtak is, hogy fog beilleszkedni az elf az ederthini közegbe, most már nem aggódnak. Elképzeléseit oly határozottsággal adja elő Gwendir, mintha bárói család sarja lenne.*
- A ház a kerttel együtt hatvankétezer arany. *Mondják meg az árat. Itt ha Gwendir rá akarna bólintani az árra, akkor Tsitsa finoman megérinti a karját, és halkan súg felé. Persze hallhatja ezt minden jelen lévő, de tekintettel vannak arra, hogy Gwendir új a városban, nem ismeri még az összes szokást.*
- Itt szokás alkudni az árra, akárcsak a piacon. *Súgja Tsitsa, de csak akkor, ha Gwendir nem alkudozna. Valamiért itt bárki, aki árul bármit, az szeret alkudozni, így a mondott ár is az épület értékén felül van. A pár persze tudja, hogy az alkudozásban meddig mehetnek el, a család meghagyta nekik.*
- Tudunk segíteni a felújításnál, sok jó mesterembert ismerek a városban, tudom, hogy kiket érdemes megfogadnia, s kiket jobb, ha elkerül a kontármunka miatt. *Felel meg a másik kérdésre Anton. Míg a személyzet kérdésében Anna válaszol.*
- A régi személyzet szélnek lett eresztve, de lehet lenne, aki visszajönne. Valamint újakat is lehet megfogadni, körbeérdeklődök majd erről is. *Hogy hol fog az asszony körbeérdeklődni az Tsitsának rejtély. Ő jelenleg ott tart, hogy kérdőn mutat magára, hogy ő is segítsen a személyzet összeállításában? Nem is tudja, azt hogyan kell. Meg mi alapján. De segíteni fog, csak remélni tudja, hogy tud is majd.*
- Itt az utcán egyenesen kimegyünk a Promenádra, a város fő útjára, aztán ki a városkapun, s onnan gyalog egy óra alatt lenn vagyunk a parton. Kijárt út vezet oda, nem kell mindenen keresztülvergődni. *Felel Tsitsa a kérdésre, megörülve, hogy ebben legalább tud segíteni Gwendirnek. Majd Rhaehez fordul.*
- Te voltál már a parton?

A csendes szemlélődésből Gwendir kérdései zökkentik ki. Tsitsára tekint óvatosan, majd a házaspárra? Megszokott, hogy ilyen kérdéseket és ennyit tegyenek fel? Ismeretlen számára ez a terep és elriasztja. Ennyi mindenre figyelni kell?
A házaspár férfi tagja azonban nagyon is lelkesen válaszol, így megnyugszik. Ismét olyan információkat tud meg, amelyeket eddig nem tudott. A házaspárból, mert szerinte csakis azok lehettek, áradó kedvesség, figyelem… nagyon jó látnia, hogy lehet így szeretni egymást és egymás mellett élni.
Amikor Gwendir megkérdezi őket, maradnának-e, még nagyobb öröm csillan a szemében és Tsitsára tekint. Az elf férfi nagyon is nemes lelkű.

*A kérdéseket a házaspár kedvező jelnek veszi, akárcsak a korábbi dicséreteket. Ha nem kérdez a nézelődő, akkor nem érdeklődik komolyabban, ez az elf viszont számos fontos kérdést feltesz, melyre igyekeznek tudásuk szerint a legjobban megfelelni. Elmondják a kert méreteit is, melyből - ha ránézésre nem volt egyértelmű - kitűnik, hogy földművelésre nem alkalmas, meg egyébként sem szokás ebben a negyedben szántani, aratni. A fák is bár hasznos gyümölcsfák, s nem díszfák, mégis esztétikus rendben lettek elültetve, hogy mutassanak is, s elmondják a veteményesnek használt rész méreteit is, legalábbis, hogy eddig hogy volt.*
- Gabonát és szőlőt városon belül nem termesztenek, csak a városon kívüli birtokokon, szőlőt ráadásul csak a Fejedelemség északibb részén a domboknál illetve a Zord-hegység lábainak lankásabb részén. Habár törvény nem szabályozza, de ezen az úri negyedben nagyon csúnyán néznének arra, aki itt gabonát vagy ilyesféle abesserréknek való dolgokat ültet egy stenere-vidéken. Ami a többit illeti... *Itt válaszolja meg a többi kérdést is a férfi olyan terjedelemmel, hogy komolyan félő, ha nem szólnak közbe, még másnap ilyenkor is itt fognak állni a kertben, mire egyenként itt lévő fákat elmondja, s az elmúlt évek hozamait, beleértve az éppen aktuális időjárást is, ami ugye sok mindent befolyásol, és a többi és a többi. Felesége megpróbálna néha-néha közbeszólni, de csak annyira futja néha, hogy közbekotyogja, hogy pompás lekvár vagy éppen kompótot tudtak abban az évben eltenni belőle. De ahogy bent a nő ontotta magából a szavakat, itt a férje teszi azt, ráadásul túl is szárnyalja párját. Kiderül az is, hogy a kis tónak a nádja alkalmas lenne a kosarakhoz, de érdemesebb lehet lemenni a város melletti folyó partjára vagy a deltatorkolat kis szigeteire. Ott több és jobb a nád. Ezek inkább olyan dísznek valók.*
- Megtisztelő uram, örömmel! *Kapaszkodik meg kicsit a nő férje karjában, mikor Gwendir megkérdi, maradnának-e? Sok minden kiderül e kérdésből. Egyrészt, hogy Gwendir szándékai komolyak. Másrészt dugig lehet pénzzel, hogy az árról nem is érdeklődik, már a személyzetet állítja össze. Harmadrészt mert életük nagy részét itt élték le, és a hátralévőt is boldogan töltenék el itt.*
- Anton Vertio vagyok, de szólítson csak Antonnak. Feleségem pedig Annaca, de a legtöbben csak Annának szólítják.

[Gwendir ante portas :)]

Hazalátogatni… mennyi szeretet és öröm hallatszódott ebben az egy szóban. Szinte érzékeli, hogy magában látja Gwendir, miként fogják a családjával, szeretteivel belakni a helyet és örülni egymás társaságának. Nem szomorú ettől, hanem vidám. Örül Gwendir leendő örömének és várakozásának, hogy minél előbb együtt lehessenek.
-Elismerésem. – tekint a férfire. – Valóban sok hangszer, komoly kitartást igényel.
Kert… tenger…. a kérdésre azonban bólint.
-Igen, ha már itt vagyunk, akkor nézzünk meg mindent.
A kerttől elámul. Ha szépen rendbe lesz téve, nagyon szép lesz, de így is csodálatos. Sokkal nagyobb, mint az öregnél volt, és nem hiába van sokat a Contevilláknál a kert részen. Tágas, zöld, csendes, tele van virágokkal és békével.
-Nagyon szép a kertrész is.
Meg-megérinti a fákat, akik többségükben alszanak, mások örökzöldként díszítik a kertet.