Fürdő

A Kert a Parknegyed legjelentősebb területe, melynek igazi kuriózuma a Fürdő. Törökfürdő és a szabadtéri medencék világa a Kert nyugati végében található. A boltívekkel áttört fallal körülzárt vízi paradicsom főépülete növényekkel gazdagon befuttatott háromszintes épület, tetején kis kupolával.
A bejárati csarnok tágas és világos, belül következetesen dominál a kék fal- és padlómozaik díszítés. Innen két ajtó nyílik: a bal oldali a fürdő beltéri medencéihez vezető folyosóra, a jobb oldali a kültéri medencékhez vezet. Az ajtókon való átjutás előtt azonban ki kell fizetni az áthaladás árát, az ajtók ára viszont nem egyenlő.
A kültéri medencékhez vezető ajtó az olcsóbb, ezt a város középrétege is könnyedén ki tudja fizetni. Lényegében a legszegényebbeknek az egyetlen lehetőségük a városon kívül eső strand felkeresése, ha szórakozni vágynak. A fürdőt körülvevő falak belső oldalán loggia fut körbe, a főépülethez közeli részén vannak felállítva az öltözőfülkék, amiket zárni is lehet.
Két nagy, téglalap alaprajzú - egy hideg-vizes és egy langyos hőmérsékletű - medence áll a látogatók rendelkezésére. Az egyik medence alig van meg másfél fejedelmi öl (másfél méter) mély, míg a másik megvan majd' két és fél fejedelmi öl is, tehát ez utóbbi csak úszni tudóknak ajánlott. Továbbá egy kisebb alapterületű meleg-vizes medence található a két nagyobb között. Másfél fejedelmi öl a mélysége, de a kör alakú medence szélén végig padka fut, amin kényelmesen lehet ülni. Ezek a kültéri medencék viszont a téli hónapokban nem érhetőek el.
A bejárati csarnok bal oldali ajtaján csak a legmódosabbak léphetnek át. A fürdő személyzete kíséri a vendéget az öltözőszobához. Az öltözőszobák gazdagon díszítettek és jól felszereltek törülközőkkel, fürdőköpenyekkel, díszes, faragott fapapuccsal és egy-egy nagy állótükörrel.
Többféle terem közül választhat a látogató, egyesek szerint pontos sorrendben kell meglátogatni a termek medencéit. Ezek a meleg vizes, forró vizes, langyos vizes és végül hideg vizes termek, de a sorrend felrúgásáért senkire nem néznek rossz szemmel. Mindegyik terem kis csillaglyukas kupolával rendelkezik, amelyen át szűrődik be némi napfény. Ez alól csak a gőzfürdő kivétel. Ezeken kívül vannak még szépítkezésre használt, és étkezésre szolgáló termek is.
A meghittebb hangulatot kedvelők (természetesen egy kis plusz pénzért cserébe) bérelhetnek kisebb medencéket, melyeket hangulatos lámpások világítanak meg. Fürdőolajok közül is választhatnak a vendégek és itt is elfogyaszthatják a kívánt italokat, nem szükséges az étkezőbe átvonulniuk.

-Az üstökösök jönnek, fénylenek, bevilágítva az eget, azután eltűnnek ismét a sötétségben. – nagyon is tudja, hogy sejti, mit akart ezzel mondani. Nem szeretné, ha Astarte egyszer csak eltűnne.
-Azt nem tudom tagadni. – öleli magához, szinte érzi, ahogy dobog a lány szíve. – Mint ahogy te tapasztalt vagy. A többit érdeklődve hallgatja, de érti is és nem is. Megcsókolja a haját és megsimítja a karját.
-Azt hiszem, sejtem, mire gondolsz. De … benned is megvan. Azon a nőn kívül csak benned volt meg az a lélek, ami vonzza a másikat. – a vöröshajúra céloz. – Ti áltatok velem szóba és foglalkoztatok úgy velem, mintha valaki lennék. Ezt köszönöm.
-Ha az eszességed és okosságod jelenik meg a szemtelenségben, bármikor. – mosolyog vissza.
Az a csók… ismét el tudna veszni benne.
-Ó, csak nem megdögönyözöl? Nem tudlak megmasszírozni. Ha így is megfelel… és mikor szeretnéd? Ázunk még, vagy most szeretnéd?
De ő már döntött. A kérdései közben már a vízben maradva, de a kilépőhöz viszi magukat, majd felkapva a lány lábait is hirtelen, kiemeli a vízből, arcán pimasz vigyorral.

- Miért ne? *Kérdezi értetlenkedve de mosolyogva, mi a gond az üstökössel? Neki a kedvencei, szépek, ahogy átcikáznak az égen.*
- Ez nem válasz... *Durcásan ajakbiggyeszt, hogy ilyent biztos nem kapott az a könyvtároshölgy, de másmilyent igen, de látszódik, hogy ez csak áldurca, amit a csók máris felold. Amilyen kis tapasztalatlan Lareth, tudja, hogy másmilyen csókot nem adott senkinek, pedig mennyiféle helyre lehet csókot adni! Na majd megtudja a fiú és fülei sisteregve le fognak égni a nagy pirulásban!
Élvezi a hosszú ölelést, s nem fukarkodik a viszonzásával sem, s így ölelve válaszol.*
- Ó, tehát a műveltet elismered. S igenis van benned valami emelkedettség, valami, amit még mi sem tudtunk összetörni. Nem a tanultság, valami más.. megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan. *Vágja ki magát a végén, mert nem tudja rendesen szavakba önteni. A szórakoztatásra nem mond semmit, csak a csókot viszonozza a nyakra. Igenis kell a másikat szórakoztatni, hosszútávon kelleni fog... Lareth válaszán felkuncog.*
- Na, a szemtelenségemet se emelte még ki senki pozitívumként, főleg nem erényemként! Vigyázz, még a végén elrontasz még jobban! Ha ez tetszik, lehet extra szemtelen leszek, csak hogy jobban tessek neked! *Vigyorog, s a fiú utolsó mondata egy hosszú csókot érdemel.*
- Óhajt az uraság egy masszírozást? Tőlem. *Teszi hozzá a végén, miután ajkaik elváltak a csókból. Még pár szemöldök-emelgetést is hozzá tett, csak hogy még csábítóbb legyen az ajánlat.*

A viszonzott csók ismét átjárja. Amennyire összevesztek pár nappal ezelőtt, most teljes boldogságban van.
-Tedd is… csak ne üstököst említs… - kuncog.
-Másmilyent? – majd leesik neki, nagyot sóhajt, majd rátekint a lányra. – Ilyet biztos nem. – ismét egy csók. Tetszik neki, ahogy féltékeny Astarte, már érzi, hogy fontos neki, mint ahogy neki fontos Astarte.
Elveszik az ölelésben és a nyugalomban. Már nincs mitől tartaniuk, legfeljebb a szüleitől, de bízik abban, hogy meg lehet azt oldani és nem lesz rosszabb. Akarja ezt a pillanatot, ezt az érzést. Könnyűnek érzi magát.
-Hát ez szép…. – de aztán csendben marad, a somolygás komoly, majd pirulós figyelemmé válik.
Hosszan magához öleli a válasza után. A szavak átjárják, megzsongítják. Valóban gyenge volt akkor, alig állt a lábán, de nem akarta, hogy Astartének baja essen, még akkor is, ha éppen a másik volt erősebb.
-Köszönöm… - hallgat még egy ideig. – Emelkedett? Csak tanult… Szórakoztatni? Csak az kell, hogy velem legyél. - csókolja meg ismét a vállgödröt.
-Csavaros az eszed, szemtelen vagy és határozott. Ha nem vagy velem, akkor nem érzem magam teljesnek…

- Igen. *Jelenti ki nemes egyszerűséggel, hogy jól ért a tiszti ruha levételéhez. Nem különösebben szégyenkezik amiatt, hogy több partnere volt már, mint amit illő egy hölgynek bevallania. Talán azért, mert ő nem hölgy.*
- Köszönöm. *Elmosolyodik melegen, de ez csak a hangjából hallható ki, mikor Lareth csillagának nevezi őt. Ő a csillag, Lareth meg a sápadt-ezüst hold.*
- Ó, majd ezt is hozzáteszem a kiválóságaimhoz, mikor munkát keresek! *Vigyorog szélesen, majd pedig viszonozza a csókot.*
- Igen? Másmilyent kapott? *Most rajta a sor, hogy évődve visszakérdezzen. S kicsit bosszantja, hogy lebukott a féltékenységével, de jól is esik neki, hogy csókkal lett nyugtatva. Ha tudná amúgy Lareth, hogy azért sem kért itt masszázst, mert ő akarja masszírozni a fiút, s különben is sokkal jobban ért hozzá, mint az itt dolgozók. Egészséges önbizalomban nem szenved hiányt.
A vállgödörbe adott csókok már elég közel vannak a nyakához, egy pillanatra a lélegzetét is visszafojtja, csak élvezettel sóhajtva fújja ki. Nyugodtabban simogatja a fiú haját, hátát, vállát és izmos karját.*
- Kérdezz. *Emeli fel a fejét Lareth válláról és kíváncsian várja a kérdést, amin elkuncogja magát.*
- Csak te vagy még életben. *Tény és való, Astarte akkori szeretője szintén ott halt meg, s meglehetősen könnyen továbblépett e felett a lány, pedig hogy simult annak a karjaiba Lareth szeme láttára.*
- Hogy miért te? Nem is tudom... Más vagy. Mármint kardot szúrtam a válladba, elraboltunk, kínozva vallattunk, számtalanszor meg lettél alázva, de mégis, mikor én féltem attól, hogy végeznek velem is, te elbújtattál a szobádban. Alig álltál a lábadon, a legkisebb szellő elfújt volna, de mégis mindig igyekeztél elém állni, hogy védj. Meg az ajtóban előre engedtél, mintha valami flancos hölgy lennék. Fura volt mindez, de tetszett valahol. De azért nem kell túlzásba vinni! *Tart egy kis szünetet, nem tudván, hogy folytassa-e, de végül úgy dönt, hogy igen.*
- Az elmúlt három napban próbáltalak elfelejteni, próbáltam mást keresni. De valahogy elvetted a kedvem tőlük. Te olyan... művelt és emelkedett vagy. Egészen más ilyesvalakit szórakoztatni. Egyébként a kérdés ugyanaz: miért én? *Csak nem kapott az elején választ arra, miért szereti őt Lareth, talán majd most. Szempilla-rebegtet is hozzá.*

Pislog párat válaszul, de megérti. Legalábbis… igyekszik.
-Igen? Értesz? – jegyzi meg epésen, de mosollyal. Elfogadta, hogy Astarte ilyen és be kell vallania, tetszik is neki így.
Elindul a keze neki is a homloka felé, de a puszi előbb éri az arcát.
-Nem kellenek nekem a csillagok. Azok nagyon szépen vannak ott fenn. – öleli át Astartét. Majd a fülébe mosolyog.
-Minek hoznál le, amikor itt van a karjaimban egy. – válik komollyá a hangja.
-Te ébresztettél rá, neked köszönhetem, hogy előhoztad belőlem, szóval úgy tekints magadra.
Kérdőn, kétkedéssel a tekintetében húzza fel egyik szemöldökét.
-Áhhá. – kihallja a féltékenységet, ekkor érti meg, hogy Astarte számára valóban fontos lehet. Féltékeny ok nélkül sosem lesz valaki. Megcsókolja.
-Ő nem kapott ilyet.
Belesuttog a fülébe.
-A füttyödet ismerem és az is tökéletes.
Kezdenek ismét egymásra találni, sőt, sokkal inkább túl vannak rajta. Mint a házukban volt, akkor este. Látja a félredöntött nyakat és külön jól esik neki, ahogy a vállának dönti a fejét. Elsimítja a nem létező hajat, csókolni kezdi a vállgödröt, majd elindul a vízben, vigyázva Astartére, átöleli. Nem mondaná, hogy a vágya nem ért egy küszöbhöz, de még tapasztalatlan. Neki ez így most tökéletes. ~Bárcsak mindig így lenne. ~
Nem törődik azzal, mennyi ideig lebegnek, de ahogy érzékeli, hogy Astarte moccanna, megáll és feláll a vízből.
-Kérdezhetek valamit? Miért én?
Fél a választól, de még mindig nem tudja vagy nem érti, hogy miért maradt mellette Astarte.

*Már épp lemondana az ő egyenruhás ex-tisztjéről, mikor látja a jeleit annak, hogy Larethnek végre leesett.*
- Hogy én vegyem le! Hidd el, nagyon jól értek a tisztek kicsomagolásához. *Vigyorog szélesen, s láthatóan felélénkül, mikor sikerül e kérdésben is arany középutat találni. Rögtön jobb kezét homlokához érintve tiszteleg kihúzva magát kissé a vízben.*
- Értettem, uram! *S azonnal fegyelemsértést követ el egy cuppanó puszi keretében.*
- Lehozok neked egy csillagot, ígérem! *Szemlátomást fellelkesült attól, hogy kezd helyrejönni minden közöttük. Érdeklődve várja, mi hozza lázba a másikat, s a válasz hallatán feljebb szöknek szemöldökei, s mosolyba görbül szája két sarka. Hitetlenkedik, majd rájön, hogy Lareth ezt komolyan mondta, s ezen elneveti magát.*
- Hűűű, ezt sosem gondoltam volna! Megleptél! *Ugyanakkor ellenérzései nincsenek a dologgal kapcsolatban, sőt, gondolatban már ki is kötötte Larethet az ágyhoz.*
- Öhm.. Hát.. Csak gondolom, hogy ő olyan finom hölgyféle... *Ő is érzi, hogy ez a válasz sántít, így sóhajt egyet.*
- Jól van, bevallom! Elmentem és meglestem, kivel mész a bálra. Az egyik fa ágára másztam fel, hogy ki is lássak a tömegből és akkor láttam, hogy túlzottan csinos ahhoz, hogy könyvtáros legyen. Egy szürke kisegérre számítottam. *E vallomásban talán az a legzavaróbb számára, hogy az ezüsthajú biztosan azonnal rájön, hogy Astarte féltékeny, sőt mi több, már akkor az volt.
Elégedettséggel tölti el a fiú hangjából kiérződő vágy, akárcsak a felmordulás, hogy jól látta ő mi az érzékeny pont, s elégedett az erre adott reakciókkal. Élvezettel ölel ő is szorosabban, s túr bele az ezüstszín tincsekbe a tarkónál.*
- Csak ha szirén-éneket kéne dalolnom. Fütyülni és dúdolni tudok, de az ének... *Mosolyog, miközben finoman, szinte ártatlanul biccenti kissé oldalra, Lareth vállára a fejét, hogy rövid hamvasszőke tincsei félrelibbenjenek s szinte felkínálják a lány fehér nyakát. Egyébként szoros ölelésben tartja Larethet, egyelőre nem szítja tovább a tüzet, talán ma már jobban nem is fogja. Nem tudja még, mi volna a jobb. A vacsora utánban egyeztek meg, s önző önzetlenségében szeretné különlegessé tenni az első alkalmat a másiknak (legalább neki legyen az, ha már Astarténak nem volt az), hogy mindig emlékezzen majd együttlétre Lareth, és őrá is. De ha inkább most akarná Lareth... Figyel a jelekre.*

-Azt nem lehet. Az szabálysértésnek számít. Egyenruhát csak az igazi katona veheti fel és viselheti. – de közben le is esik neki, hogy miért kéri ennyire, főleg, hogy meg is erősíti ebben Astarte válasza.
-Akkor minek vegyem fel? – nevet fel. Majd sóhajt egyet. – Biztos tudok szerezni egyenruhát. De szigorúan a ház négy fala között. Sehol máshol. – jegyzi meg gyorsan.
-A tőröd a nyakamon és ahogy rámtérdelsz. – gyorsan be is szívja az ajkait, ez túl gyorsan csusszant ki. Amennyire komolyan veszi a titoktartást, ilyenekben bizony az nem mindig megy. És ráébred, valóban élvezte mindezt, még akkor is, amikor felhergelődve visszavágott neki a hóban.
-Várj. A könyvtároshölgy? Ezt te honnan tudod? – tekint rá érdeklődve.
A cuppanós csók újabb pirosodási hullámot vet benne. Számára ezek az érzetek nagyon furcsák, sosem feltételezte, hogy valaha is fog ilyet érezni, nem is tudott róla, csak mások hablatyolásaiként.
-Teljesen megfelel. – hogy merne ebben ellent mondani.
-Annyira jól még ne…. – ekkor ér Astarte keze a hasára, ez már számára is egyértelműsíti, mire is gondolt. Hiába könyvtár, vannak ház körüli munkák és rendszeresen is edz.
Az ösztönöknek sosem engedett, küzdelemben is másként értelmezve tette meg. A teste viszont most nem foglalkozik ezzel, követeli azt, ami kijár neki. A csókolgatás elér a füléhez, miközben ő továbbra is a lány hátsó domborulatait és izmos hátát ismeri ki.
-Hiányoltalak. – nem udvarias kölcsönösködés. Hangjában vágy gyúlása egyértelmű és a kezdődő sürgetés is.
-És csak tátogunk? – kuncogna, de Astarte eltalálta az egyik legjobb részt, elégedetten felmordul, ahogy útjára engedi az élvezetet.
Magához öleli a lányt, még jobban. A tűz már javában gerjed benne, de még magával is ismerkednie kell ezen a téren. Astarte kiválóan vezeti és ő követi. Belecsókol a vállgödörbe, majd a tarkórészre, miközben ujjaival is belemélyed a hátába.

- Nem kell, elég ha csak úgy néz ki, mint az igazi. *Próbálkozik azért, aztán majd leesik Larethnek, vagy nem.*
- Neeem úgy értem! Te is jó vagy, ahogy vagy, de engem például lázba hozna rajtad egy katonai egyenruha, biztos, hogy azonnal le akarnám venni. *Kaján mosolyt villant a fiúra.*
- Neked valami hasonló vágy? Szívesen levennéd mondjuk rólam az olyan nagy báli ruhát, amiben a könyvtáros hölgy volt? *Elszólja magát, hogy tudja, miben volt a nő a bálon, de neki nem tűnik fel.*
- Vagy a komornaruhám? Ha szende kislány lennék szűzies fehér ruhában masnival a hajamban, vagy ha rosszkislány fényes bőrnadrágban és bőrfűzőben? Egyéb? *Megpróbálkozik még egyszer kiszedni Larethből valami választ. Mindenkinek van valami titkos vágya, fétise, ami jobban beindítja a fantáziáját, legfeljebb csak nem gondolkodott el még rajta, hogy tudatos legyen. Gondolkodásban meg jó Lareth, ideje, hogy ilyenen is törje a fejét. Ezért is lesz jó majd az az ajándék, amit kigondolt neki. Legalábbis reméli, hogy jó lesz. Mindenesetre az otthoni könyvtárszobában lesz átadva, az biztos. Addig is cuppanó csókot nyom Lareth ajkaira, mikor kimondásra kerül a hangos igen.*
- Mit szólsz a szombat este nyolchoz? Addigra végzel a könyvtárban és van idő átöltözni. *Javasolja vidáman. Halkan válaszol aztán ő is, mit jelent Larethnek az otthon.*
- Nem igaz, te a hasadra gondoltál... Mondjuk, én is szívesen gondolok a hasadra. *Mosolyog, s közben egyik kezével játékosan lefut arra a hasfalra, szívesen illetné ajkaival is. Felfigyel arra, hogy a fül érzékenynek tűnik, jó szeme van ehhez, akárcsak egy szakmabélinek. Élvezi a jobban vízbe süllyedést, ahogy még jobban körbeöleli őket a finom meleg víz, s ahogy egymást is ölelik. Az ismerkedésnek szabad utat enged, inkább bátorít is, mert hát Astarte nem is az a fajta lány, aki ilyen helyzetben nemet mondana bármire is. Szívesen magában érezné már a fiút, de vár. Talán annál élvezetesebb lesz, kipróbálja, milyen türelmesnek lenni. Hosszan csókolóznak, mire ajkaik elválnak, de Astarte ajkai akkor sem tétlenkednek, apró csókokkal a szájtól az állkapocs vonalán indul el fel a fülhöz, hogy azt kényeztesse kicsit.*
- Jó veled... Hiányoztál. *Súgja két csókocska között. Hosszú volt az a három nap, pláne, hogy haragban, megbántódva, csalódva váltak el.*
- Maradjunk itt örökre, még ha a víztől ráncosak is leszünk, s úszóhártya nő ujjaink között. *Kuncogja, majd ajkai közé kapja egy picit a fülcimpa alsó részét játékosan.*

-Nem szerzek. Ahhoz katonának kell lennem. – biccenti félre a fejét. Jólesett neki a csendes figyelem.
Kacagásban tör ki.
-Az előbb még nem akartál „viselkedni”… - nyomja meg a szót. – és most meg… - tovább nevet. Majd elkomolyodik és úgy tekint Astarte szemeibe.
-Azt mondanám, hogy légy olyan, amilyen vagy. nem szeretném, ha más lennél, csakis önmagad.
~Tehát nem tetszem neki…~ szomorúság ül ki szemeiben, de azután tovatűnik.
Az érintés, majd a simítás végigremeg rajta, maga sem érti, miért, halványan ugyan, de végigfut rajta. Megnyugszik az érintéstől.
A következő szavakra szikrázni kezdenek a fehér pöttyök a szemeiben. ~Elhangzott!...~ Beszippantja ajkait. ~De ugye… nem felejtette el, hogy ez az?~ Nem ismeri ezen a téren szétszórtnak Astartét, de, mi van, ha most mégis?
-Igen! – kicsit hangosabban mondja ki az elfogadást a vacsora meghívásra.
-Tényleg? – már nyúlna, hogy megszagolja a haját, amikor rájön, hogy ez nem így van.
Ismét megsimítja Astarte arcát és haját.
-Nekem is ezt jelenti. – feleli halkan.
Nem hinné, hogy Astarte ismerheti a család érzését, de mivel nem tudja, hogy milyen is volt korábban az élete, így nem bocsátkozik előfeltételezésekbe.
A hajsimítás a füle mögé, majd a fülének megcirógatására már jobban megremeg, átforrósodik, enyhén becsukja a szemeit. Astarte kiolvashatja belőle, hogy egy nagyon is stimulálható testrészt talált meg, ő maga azonban ebben tapasztalatlan.
A harapdálást és a karmolást kimondottan élvezi és még jobban szítja fel benne a tüzet, vissza harapdál, de kezeivel csak ismerkedik a lány testével.
Ahogy a derekára fonódik Astarte lába, megtartja kezeivel, s lesüllyednek a vízbe majdnem vállig, hogy részben megtartsa a víz és az ő combja is. Nem szakadnak el ajkaik, nem hagyja, hogy megtörténjen.

*Felpillant, amikor Lareth azt mondja, hogy kár, hogy csak volt. Hogy tiszt volt.*
~ Tényleg! Tiszt volt.. Hogy is felejthettem el?~ *Egy hosszú pillanatig nézi Larethet, majd elmosolyodik. Talán mégsem kell arról a kislánykori álomról lemondani?*
- Igen, kár. D ha meg akarsz egyszer lepni, szerezz be egy katonai egyenrucit. *Szemöldököt vonogat, de addig is míg ez megtörténik, beéri a könyvtárossal. Egyébként az is jól áll a fiún.*
- Neked valami titkos vágy, álom? Ruha... vagy bármi más téren? Kívánj bármit, ne szégyelld kimondani! Ha szeretnéd, eperbe és tejszínhabba is öltözöm! *Kíváncsi, Lareth mire vágyna, ha szabadon kívánhatna.*
- Szép? Nem, nem vagy szép. *Ravaszkásan elmosolyodik a végére.*
- Annál sokkal több vagy! Tetszik a szép széles vállad, az ezüstszín hajad a kreol bőröddel, a szemeid... és ez a tetoválás is... *Előbb erősebb, már-már masszírozó mozdulattal simít végig az említett vállakon, izmos karokon - ó, ezek nagyon tudják dobogtatni a szívét! -, majd finomabban, csak ujjbegyeivel érintve simítja végig a tetoválást.*
- A többit meg majd máskor mondom el. Mondjuk... egy vacsora? Tudok egy jó helyet. Elegáns hely. *Kíváncsian figyeli, Lareth kihallja-e szavaiból A jelet? Az ételszag hallatán egy pillanatig meglepetten néz, majd jóízűen elkacagja magát.*
- Iiigen, zsíros kenyér hagymával! *Majd legyint még mindig nevetve.*
- Kinek mi az otthon! Nekem inkább biztonság, melegség, meghittség, állandóság, nyugalom, szeretet... szerelem, család... vágy. *Ő elvontabb fogalmakban gondolkodik, talán azért is, mert nincs olyan kézzel fogható élménye egy otthonnal kapcsolatban, mint Larethnek édesanyja finom főztje. Astarte még a szüleit sem ismerte.*
~ A vörösödő füleid a fülgyűrűkkel is tetszenek...~ *Gondolja, miközben egy ezüstszín tincset Lareth hegyes fülei mögé igazít, finoman simítva végig a fülcimpán, ha már finom, véletlen érintéseket tanított az előbb. S örömmel hallja, hogy sikerült arany középutat találni. Persze lesznek még súrlódások, de már jobban állnak, mint egy órával ezelőtt. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy szenvedélyes, alkut megpecsételő csókban és ölelésben találják magukat. A lélegzetvétel most másodlagos lett, amúgy is ott van rá az orruk. Ő most csak a fiút akarja érezni, a csókját, az érintését, illatát. Harapni játékosan az alsó ajkát a másiknak, végigsimítani, majd finoman karcolni-karmolni azt a mellkast és hasonlóan izmos hasfalat, hogy aztán a nadrág derekánál hátrafelé induljanak kezei, majd fel a széles hátra, vállakra. Nem erőltet és nem siettet semmit, amihez azért kell ám részéről önuralom. De hagyja, hogy olyan tempóban haladjanak, ahogy Lareth akarja, nem vezeti a másik kezét, hanem hagyja, hogy ő fedezze fel a lány testét, hogy mire miképp reagál Astarte. Csak annyit tesz még, hogy ellöki magukat a medence szélétől, s átkulcsolja lábaival a fiú derekát, míg karjai hasonló ölelésbe vonják a nyakát. Lehet mondjuk így tartania kell Astartét combjainál, fenekénél fogva... Na jó, picit azért így mégiscsak irányítja azokat a kreolbőrű kezeket.*

Nem tudatosan, de bevallja magának, hogy az akkori helyzet nagyon is … nem tudja megfogalmazni, milyen volt.
A köszönömre csak mosolyog egyet, többet erről nem beszél.
Ez a lehetőség is eszébe jutott gyerek téren, égett is a képe a piacon elég rendesen, de kitartott. Csak elképzelni tudja, mennyire rossz lehetett akkor Astarténak. Legalábbis ezt feltételezi. Ő most inkább a másik oldalra gondolt, amikor kérdezte.
A zavart szemlesütés, a mosoly. Asterte gyönyörű. Szeretné ezeket a pillanatokat örökre kitolni, megtartani. Emlékeiben mindenképpen és szeretné, ha minél többször ezt előhívná a lányban.
-Úgy, szóval egy katonáé. Egy tiszté. – elmosolyodik. – Kár, hogy már csak voltam. De egyenruhám most is van. Fegyverem van, de hogy szép lennék-e…
A család neki is hiányzik, talán éppen azért, mert abban nőtt fel.
-Talán ételszaga van a hajamnak? – füléig vörösödik mégis a szavakra, jól esnek neki Astarte szavai. ~”Jó apa lenne…”~ erre ismét még jobban elvörösödik.
-Rendben, ebben benne vagyok! – bólint mosollyal.
Tudja, számtalanszor látta, ahogy Astarte szabadon kommunikál a testbeszédével és ha teljesen letiltja ezekről, akkor az már nem lesz a lány. Ezt a szabadosságot is szereti benne, vonzza, de nehéz belegondolnia, hogy ezt ketten nyilvánosan is megtegyék.
Astarte ujjainak érintése, majd a csók és annak szenvedélye majdnem összerogyasztja a lábait, ha nem állna stabilan. Elönti a forróság és gyors iramban kúszik lefelé. Mint ahogy a keze Astarte bőrén, hogy végül megálljon az ő keze is az állánál és simítsa, ismerkedjen vele. Nem akar elválni tőle, még levegővétel erejéig sem. Szokatlan számára a szenvedély, ami gyúl benne és a vágy, hogy vele legyen. Még sosem érzett ilyet és minden porcikáján átsüt.

*Olyan szemekkel néz a tőr és nyak emlegetésekor Larethre, hogy szinte látni lehet a finom párában feje fölött kirajzolódó glóriát. Kár, hogy ördögszarvacskák tartják.*
- Köszönöm, Lareth. *Tudja, hogy a fiú ezek után nem fogja továbbadni, nagyon is jól emlékszik, hogy semmi érdemit nem tudtak ők sem kihúzni belőle a katonai szerveződést illetően.
A piruló mosoly az ő arcára is mosolyt csal, mindig is szerette ezt az ábrázatát Larethnek.*
- Jaj, ne gondolj rosszra! Nem várok gyereket mástól, vagy ilyesmi! *Siet tisztázni, mert hát lehetne ez is annak ellenére, hogy a fiúval együtt ment el egyszer egy piacra magzatelhajtóért. Akkor még élt az a férfi is, akinek a szeretője volt Astarte nem is olyan régen...*
- Én csak nem akartam, hogy kényszernek vedd a szavaimat, ha mástól akarnál mégiscsak. *Kevés az a pillanat, mikor Astarte zavartan süti le a szemeit, s mosolyog egyszerre. Mármint kevés az olyan pillanat, amikor ezt őszintén csinálja, nem valami akcióban megjátszott szerep ez, hogy elérje a célját. Most őszinte, mert tényleg nagyon jólesik neki a vallomás, hogy vele tervez Lareth. Nem hiszi, hogy ez örökre így fog maradni, fellángolásnak gondolja, hiszen soha senki nem tervezett komolyan Astartéval. Miért tenné egy elf nemes, aki olyannyira különböző? Az ajkaira tett ujj hatására villan olyan fény a szemeiben, hogy láthatóan tetszik neki a mozdulat, ennek a finom gyöngédsége, érzékisége. Talán talált Lareth egy jó módszert a csókon kívül, amivel el lehet hallgattatni a lányt, ha kellene?*
- Nem nagyon gondolkodtam ezen, csak úgy jött a gondolat, amikor megláttam a szobát. Tudod... mindig is szerettem volna egy otthont s egy családot. Nekem sosem volt egyik sem igazán, csak a bátyám... Khm, szóval kislányként elhatároztam, hogy majd egy katona felesége leszek, egy tiszté! Szeretem az egyenruhákat és a szép fegyvereket, hát még ha azok egy szép férfin vannak! Akkor még nem tudtam, hogy nem leszek bájban úgy megáldva, hogy bármelyik is közülük észrevegyen. Ideje volna lemondani a tisztekről, nemde? *Vonja meg lassan a vállát, mosolyogva.*
- Amikor a házat néztük neked, nem gondoltam úgy veled... De azt már akkor is láttam, hogy szerintem belőled jó apa lenne. És ez mindig eszembe jut, ha érzem a hajad illatát. A hajadnak otthon illata van... *Van valami szomorkás a vallomás végében. Astarténak sosem volt igazán otthona, ide-oda sodródott, egy ideig az utcán is élt, így mindazt, amit az otthon jelenthet: meghittség, biztonság, nyugalom, szeretet, bizalom, állandóság, azt valahogy Lareth hajának illatában, vagy inkább Larethben találta meg. Csak nem mer szeretni, félvén attól, hogy megégetik.*
- Rendben, legyen úgy! De otthon a vacsoránál, mikor nincsenek vendégeink, akkor szabad néha-néha! *Neveti el magát, s már látja, hogy hosszú út lesz, mire Lareth belejön a diszkrét flörtölésbe. Majd meglátja a könyvtárban is, hogy megragadja ez a képzeletét! De ha mégsem, legalább Astarte kedvére tesz majd ilyen kis érintésekkel, amelyek láthatóan megnyugtatják és elszórakoztatják a lányt, szemben azzal, mikor mindent megvon tőle. Közben kiötöl egy ajándékot is Larethnek, ha már nem akar messzebb látni a könyveinél, hát megfogja majd ott őt! De ez majd később.*
- Az alkukat illik megpecsételni valamivel! *Azzal közelebb úszik, két tenyere közé fogja Lareth arcát és hosszú és szenvedélyes csókkal ejti meg azt a megpecsételést.*

-De, a tőr kifejezetten. Főleg, ha éppen a nyakam felé mutat a hegye. – csókolja meg még egyszer azt a vállgödröt.
A mosolya és jókedve alábbhagy, arca elkomorul. Elgondolkodva öleli továbbra is Astartét. ~Nem szeret.~ El kell fogadnia. De mégis… ahogy hozzá simul, az nem éppen az elutasítás. Elfogadja ezt a helyzetet. Csak ne hagyja el.
A kérésre még inkább átöleli Astartét, már ha lehet jobban. Megsimítja a hátát.
-Megígérem. Tőlem senki se fogja megtudni. – és tudja, hogy Astarte is tudja ezzel, hogy nem fogja elmondani senkinek. A pincében sem tudtak kiszedni belőle olyat, ami titkos.
A vallomásnál látja, hogy felé fordítja arcát, így a szemeibe tekint. Szíve hevesen kezd dörömbölni, és légzése is visszajelzi örömét, bele is pirul, elmosolyodik, szemében mégis némi hitetlenség tükröződik vissza.
-Hogy értve, hogy nem feltétlen a mi gyerekünknek? – sápad el. – Én… én nem akarok mástól. Persze, csak ha szeretnéd. – a bíborlila egészen szépen mutatkozik meg a fülei hegyén.
Mégsem szereti Astarte. Gyerekre nem gondolt, de ha mégis, akkor biztosan nem mástól szeretné.
Mielőtt azonban folytatná, az ujját a lány ajkaira teszi.
-Tényleg azon gondolkodtál, hogy szeretnéd, ha lenne gyerekünk?
A következőkre figyel, engedelmesen hagyja, hogy kezét beigazítsa. Az érintés csábító és kacér. Nem ért az ilyenekhez, de nem is tudják megragadni a képzeletét és vágyait. A lábérintésre azonban már inkább reagál. Hátrébb lép, mosolyog.
-Khm.. – köszörüli meg a torkát. – Az alku a lábérintésen kívül áll mindenre. – csóválja a fejét mosolyogva és pirulva. Még nem tudja bevallani, tudatosan semmiképp, de Astartében rajong az uralni vágyásáért és hogy ki is mutatja. Imponál neki és magával ragadja.

- Áh, azt hittem az, milyen jól állnak a kések és effélék a kezemben! *Kuncogja vissza, de megkönnyebbüléssel fogadja el, hogy nincs szó szánalomról. Azt nem bírja, sérti önérzetét, büszkeségét. Hogy mire büszke? Talán a szabadságára, vagy maga se tudja, de zavarná a szánalom.
Magában picit elmosolyodik, ahogy érzi, mit okoznak szavai a másikban, pedig nem volt célja gonoszan megkínozni Larethet. Az olyanok a régmúltban történtek.*
- Én.. tudom. *S inkább zavarát leplezendő befúrja arcát Lareth vállgödrébe, ezüstszín tincsei közé. Nem tudja még kimondani a szót, pedig ha volt rá remek alkalom, akkor az ez volt. De attól még, hogy nem mondja ki, kötődése mit sem csökken.*
- Akkor előbb egy kérés, egy vallomás és zárunk egy kéréssel. Így szép keretes. Szóval az első kérésem, gondolom nem meglepő módon, hogy amit előbb bevallottam neked, azt ne mondd el kérlek senkinek. Se barátnak, se családnak, se senkinek. Jó? *Valószínűleg nem kell ecsetelnie Larethnek, miért fontos ez. Főleg Lareth világában. Ezt a fiúnál senki sem tudhatja jobban.*
- A vallomás meg... *Kicsit elhúzódik, vagyis felemeli a fejét a fiú válláról, mert egy vallomást mégiscsak illik a másik szemébe mondani, amint azt tervezte az előbb is. Reméli, most a megfelelő szavak jönnek ki ajkain.*
- Emlékszel, amikor berendezted nekem a másik szobát és én nem örültem neki? Akkor nem mondtam, de részben nemcsak azért volt, amit akkor mondtam, hanem mert mikor a házat néztük, a szoba láttán az volt az első gondolatom, hogy maaajd, egyszer, valamikor a jövőben milyen szép... gyerekszoba lenne belőle. *Zavartan elmosolyodik, s úgy dönt, az álmot még megtartja magának. Még mindig vannak ellenérzései, hogy ennyire megnyílik valakinek, hogy ennyire sebezhetővé teszi magát. Új neki ez még, így a vallomás másik fele későbbre marad.*
- Persze nem feltétlen a mi gyerekünknek.. Ahogy jön. *Teszi hozzá sietve, elvéve szavai jelentésének élét, mintha maga is megrettent volna tőle, mit mond. Nedves tincseibe túr bele és vakarja meg hátul a fejét, mint mindig, ha kissé zavarba sikerült hozni őt. Siet is az új témára térni.*
- Ja és a másik kérés! Le kell fektetnünk akkor a játékszabályainkat. Én megígérem, hogy megtanulom a szabályokat, ami a te világodban szokás, jelesül jól viselkedek a könyvtárban, de! *Itt felemeli egyik mutatóujját, hogy itt jön majd a lényeg.*
- Ez az otthoni magánkönyvtáradra nem vonatkozik! *Vigyorodik el amolyan Astartés kaján komiszsággal.*
- Valamint láttam én sok mindent a világodból, mint már mondtam, s láttam, hogy csinálják a kisasszonykák. Szóval ha megígérem, hogy rendes olvasó leszek a Nagykönyvtárban, akkor te is engedsz picit nekem, felém, jutalmul avagy az egyenlőség jegyében. Például... *Megfogja a fiú két kezét és beállítja úgy maguk között, mintha könyvet nyújtana/venne át Lareth.*
- ... ha könyvet adsz át vagy veszel át, akkor teljesen véletlenül összeérhetnek ujjaink, így ni! *Mutatja is a finom érintést, ártatlannak látszó alig egy-két másodperces cirógató mozdulatot, ahogy egyik kéz lesiklik a másikról visszahúzódva. Ha meg kell tanítani flörtölni Larethet, hát legyen!*
- Hidd el, ez észrevétlen! Akárcsak a vacsora közben a hosszú asztalterítő alatt egymáshoz érő lábak... *Húzódik közben picit hátrébb, hogy az asztalnyi távolság meglegyen, s lábfejével igen huncutul és érzékien simítja meg Lareth lábfejét, bokáját, lábszárát, majd kacagva húzódik közelebb.*
- Áll az alku?

Nem távolodik el tőle Astarte, amit jó jelnek vesz. És nem is akarja magát eltolni.
Nem bírja ki, belekuncog abba a vállgödörbe.
-Ez volt a legelső, amit megjegyeztem veled kapcsolatban. - ~melletted akarok lenni és támaszod lenni… miért olyan nehéz ezt elfogadni?~
A finom szorításra fellélegzik magában. Mégis vele akar lenni. A szavak azonban hideg zuhanyként érik, érződik ez izmain is, ahogy szinte rongybabaként szeretne összecsuklani. De tartja magát.
Azután pedig heves dörömbölésbe kezd szíve a folytatásra. A hegre kapott csókra pedig ismét szárnyalni kezd.
-Segítek, bármiben…. szeretlek. – suttogja végre a nagy szót, amit eddig még senkinek nem mondott, soha, ilyen értelemben.
Kipattannak nem is olyan rég a megkönnyebbüléstől becsukott szemei.
-Amelyiket előbb szeretnéd elmondani.
De már közben összeszorul a szíve. Mindent, sok mindent elfogad, de mégis aggódik. Mit fog hallatni ezek után?

*Nagyon hosszúnak érzi az időt, mire Lareth végül moccanni látszik. Astarte kitartóan a mellkasát, vállát és az általa rajta okozott sebet nézi, s csak elképzelni tudja, mi megy most végbe Larethben. A legjobb forgatókönyv persze a megbocsájtás, de akkor se tudja elképzelni, hogy el lehet egy ilyent feledni. Nem jut-e majd a fiú eszébe, ha Astartéval eljutnak az ő első alkalmához? Már ha a lánnyal akarja még. A legrosszabb forgatókönyv meg az udvarias felszólítás a házból való költözésre, de az ismeretség esetleges fenntartására, leginkább csak azért, mert Lareth úriember... úrielf. Az, hogy haragudni fog rá Lareth, igen valószínű, de nem fordul meg a fejében, hogy a bátyjára fog haragudni a fiú és rá ken mindent. Astarte magát hibáztatja, nem Ardaeyont. De az ölelés és a vállgödörbe adott csók... még csók nem volt ilyen édes, pedig nem egyet váltott már életében!*
- De ugye... nem szánalomból maradsz mellettem... velem? Az jobban fájna, mint a öhm... lelki sebek. *Sosem gondolt még úgy magára, hogy lelkileg sérült lenne. Nem fáj, csak szégyenli a tettet a társadalmi elítélés miatt, s legfeljebb bátyja hiánya fáj, na meg hogy haragban váltak el. Még gonosz mágiát is utána vágott, de arra nem felelt bátyja, pedig mind az Átok- és mind a Halál-mágiában igencsak járatos volt. De maga a tett... az nem fáj.*
~ Ajjaj, sok az a volna... Mégiscsak itt a vége.~ *Hallgatja Larethet, s kicsit, finoman szorít az ölelésen. Nem akarja, hogy vége legyen. A sikátoros hasonlaton elmosolyodik, még picit válla is rezdül a pillanatnyi nevetésre.*
~ Talán mégsincs vége?~ *Reménykedik újra, Lareth nagyon jól tudja csűrni-csavarni a szavakat. Majd vesz egy mély levegőt, miután Lareth elhallgatott, lassan fújja ki, hogy átgondolja.*
- Nem érdekel a világod. Nekem jó így. *Jelenti ki, majd egy szívdobbanásnyi szünet után folytatja, még egyszer átgondolva azt, ami már úgy is eldöntetett.*
- De te érdekelsz, s ha veled együtt jár a világod is, hát legyen. Akkor segíts kérlek... *S csókot nyom a hegre a vállon.*
- Ugyanakkor, volna még egy.. nem is, kettő kérésem és még egy bevallani valóm. Melyiket mondjam elsőnek? *Végén még Lareth megijed, hogy Astarténak két bátyja van. A lány arcából nem lehet semmit kifürkészni, mely támogatást vagy megnyugvást adna, leginkább azért, mert szavai végeztével ajkaival a fiú vállának dől és csak belélegzi a fürdő vizének illatával keveredett illatot, mely az elf hajából jön.*

A válasz teljesen ledöbbenti. ~Kerüljön a kezem közé…~ Senkivel sem szabadna ennek megtörténnie. Azt a világot, amelyben Astarte élt és nőtt fel, nem ismeri, csak kóstolót kapott belőle, a legaljáról. És mindent lehetségesnek tartott. Egy ideig nehezen veszi a levegőt, de aztán keze finoman indul el és öleli át ismét Astartét. Ráhajol vállára és a vállgödörbe ad neki egy csókot.
-Nem ezt érdemelted.
Teljesen más kettőjük világa. Össze tudnak vajon csiszolódni? Szeretné. Astarte sok mindenre felnyitotta a szemét, bár inkább a körülmény, de az is, hogy mindezek ellenére is lehet valaki jó lelkű. Ez erőt adott neki. Ennek ellenére, ha egyszer is találkozna a lány testvérével, nem tudná megállni, hogy behúzzon neki.
-Sok mindenen kellett keresztül menned. Az én sebeim begyógyulnak, de a lélek sebei…. – még inkább átöleli. – nehezen. Nem is tudom, mit mondjak neked. Itt vagyok veled.
Egy ideig csendben marad, gondolkodik.
-Teljesen más világban nőttünk fel és éltünk. Segíteni szerettem volna, hogy könnyebb legyen beilleszkedned a világomba. Támogattalak volna. Nem kérem, hogy miattam változz meg. Ahol élek, ott normák vannak. Ha nem úgy viselkedsz, kizárnak. De… ha nem szeretnél jönni, megértem. – nehéz kimondania. Nem akar elválni tőle. – Ha mégis… melletted leszek, de csak úgy tudlak támogatni, ha megérted, ahogy muszáj viselkedned ott, az éppen olyan, mintha nem szúrsz torkon valakit a sikátorban, ha neked megy. De megértem.
Astarte világában nem tudott létezni. Hangjában ezért együttérzés is van, megértés.
-Ha nem lennél eszes, nem élted volna túl azt az életet. Itt mások a játékszabályok, de segítek. Ha nem érdekel a világom… - nem tudja befejezni.

*A kemény visszakérdezés csak fokozta előbbi sokkhatását. Nem tudja, miért csinálja ezt, miért kell neki ennyire a fiú, aki nem fogadja el úgy, ahogy van, olyannak, amilyen? Akit szégyell. Addig volt neki Astartéval jó, míg rab volt, vagy míg lakatlan vidékeken, havas hegyeken keltek át, mire ideértek, ahol nem volt senki. De amint a könyvtárban dolgozni kezdett a fiú, amint bálra hívta a könyvtár vezetője mint kísérőt... ott változni kezdtek a dolgok köztük. Már csak otthon kell neki Astarte, ágymelegítőnek? Amíg ki nem élvezte, aztán eldobja ő is, ahogy tették ezt eddig Astartéval mindig. Az eddigiek nem számítottak, de mi az, amiért ez most más? Vágtak már különbeket a fejéhez, ez akkor miért fáj?
A mellkasnak véletlen kikotyogott titok után aggódva észleli, miként feszül meg a fiú az eddig olyan finom ölelése.*
~ Levegőt sem vesz... De nagy a csend.~ *Astarte lassan veszi a levegőt és vár. Vajon most megérkezik az ütés? S utána minden a régi lesz? A kérdés szárazságán elhúzza a száját, magán a kérdésen elmosolyodik haloványan, keserűen, gunyorosan.*
- Valószínűleg. *Meglehetősen furcsa válasz, ő is érzi, s hogy ez újabb kérdéseket fog szülni, így elébe megy.*
- Nem erőszaktevő a bátyám. Épp a születésnapomat ünnepeltük, a huszonötödiket... *Minthogy Lareth tudja a korát, tudja, hogy ez nem mostanság volt, ugyanakkor a szám alacsonysága megdöbbentő lehet, mert emberi léptékben akkor lett tizennégy-éves kinézete.*
- Nagyon sok cseresznyepálinka fogyott, s egyre kevesebb dologra emlékszem, ahogy haladt előre az este. Pár kép maradt meg, hogy... nem is egyszer tettük meg az éj folyamán. A másnap reggelre viszont nagyon is emlékszem, ahogy egymás mellett ébredtünk. Ez volt az, amin összevesztünk, egymást hibáztattuk, szörnyű dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Én még egy Lelkek bosszúját is hozzávágtam, miközben távozott a szobából... s az életemből. Azóta nem láttam Ardaeyont, s emiatt nem iszom cseresznyepálinkát. *Fejezi be. Beszéd közben, a vége felé ujjai kicsit begörbültek, akaratlanul is jobban kapaszkodva Larethbe. Astarte persze nem az italt hibáztatja részegen végrehajtott tettükért, csupán erre emlékezteti őt. Könnyebben beszél a hölgyként nehezen vállalható számú partnereiről, mint erről az egyről, az elsőről. Még csak az sem maradt meg emlékként, hogy fájt-e az elején? S jó volt-e a végén? A legvége, a reggel nem volt jó. Hiányzik neki a bátyja, aki talán már nem is él. Csendben várja az ítéletét, vagy a további kérdéseket.*

-Minek kérdezzem meg, ha láthatóan szükség van rá?! – nem kiabál, csupán keményebben válaszol, majd vesz egy mély levegőt, behunyja a szemeit. Nem így akarta, nem ezt akarta.
A kapott kérdésre nem tudja hirtelen, mit feleljen. Akkor és ott, lent, nem kérdezte a lány, hogy fáj-e. Astartére tekint.
A csók és az érintés viszonzásra talál, nem húzódik el tőle. Szívéig és onnan lejjebb hatol, szinte teljesen felforrósodik, ami nem a meleg víz hatása. Ujjai csak kicsit kalandoznak el a háton és a vállon, a csók tüze esik jól neki és a lány érintése. Azonban érzi a bizonytalanság közeledését, majd a kibontakozását.
~Mégsem kellek neki.~ Valahogy azonban most nem akarja elengedni. Tart attól, hogy ha most leengedi karjait, Astarte messze tűnik tőle. Magához vonja, így talán Astarte éppen a mellkasának mondja a „vallomást”. Az izmok megfeszülnek karjában, a lélegzete is megakad. Elpattan benne valami, csönd lesz, azután újra kattogni kezdenek a kerekek. Nem tudja, hogy mit véljen az egészről.
-És te akartad? – kérdi szárazon, továbbra sem engedve el a másikat.
Érzelmei fölé tolakszik logikája. Nem hallotta túl sokat beszélni bátyjáról a lányt, mint ahogy nem is látja körülötte, vele. Ez sok mindent jelent. Objektíven Astartével kapcsolatban már rég nem tud dönteni.

- Akkor kérdezd meg, kell-e valamiben segítség! *Förmed rá Larethre, miközben pillantása neki is odatéved a megsimított vállsebre. Na igen, az trükkös elkapás volt, Astarte maga eszelte ki ott rögtönözve, ő választotta ki alanynak a fiút... Hirtelen kapja tekintetét Larethre az igen hallatán. Lehet leforrázni valakit egy szóval úgy, hogy jéggé dermedjen? Az epés megjegyzés csak a kés megforgatása benne. Most kapja vissza, amit a kínzóteremben kapott a fiú tőlük? Tőle? S újabb tőr és forgatás, a pengevékony szájból jövő szavaknak kegyetlen éle van. Hosszan hallgat, ha el is jut hozzá, s fel is fogja a további szavakat a nyilvánosságot illetően, annak alig van valami jele. Láthatóan még mindig a korábbi sokkhatás alatt áll, ott forognak a gondolatok.*
- Nem ütnél meg inkább? Ez túlzottan fáj... *Suttogja halkan, még mindig döbbenten elkerekedett szemekkel. Ki is mondta a szavakat, vagy csak gondolta? Az igazság fáj. De még sosem érezte, hogy ennyire. De ütés helyett derekán, majd nyakán érzi a fiú kezeit, s ajkain ajkait. Fojtottan felnyög, de nem mert ne tetszene neki. Ha Lareth fel is néz, láthatja, hogy a lány lehunyta szemeit, kicsit összevonta szemöldökeit, de közben már csókol vissza, viszonozza az ölelést is. Ha fájdalom nyögése volt is ez, inkább ez afféle különös fájdalom volt, amit a sajgó vágy után az érintés keltette hirtelen gyönyör édessége váltott ki. Elmerül a csókban, simul a fiúhoz, annyira vágyott már újra érezni az ölelését, ezt a finom szenvedélyét, amit máskor sosem érez. Ez hiányzott! Ez kell! A fiú kell! De csak néhány másodpercig tudja teljességében élvezni a csókot, mert agya aztán még jobban zakatolni kezd.*
~ Annyira mások vagyunk. Ő nemes, olyan neveltetést is kapott, művelt s olyan pár való mellé. Én szégyent hozok rá, kínos velem megjelennie. S igaza van. Én neki is csak legfeljebb macája lennék, még ha ő sosem nevezné ezt így. De az álom... Az a buta kis vállcsók, s a két édes gyermek... Lehetne igaz is, lehetne valóság. De sosem hagyná a családja, hogy egy magamfajtát vegyen el. Nem zavarna. Számos nemesnek van balkézről született gyermeke, egy másik családja. Igaz, ő el akarna venni, ha állapotos lennék, mert Lareth becsületes és jó szíve van...~ *Elbizonytalanodik. Vajon Lareth iránta érzett szeretete bizonyulna erősebbnek a családjához fűződő kötelességnél, hogy ne egy olyan lányt vegyen el, akinek enyhén szólva sem makulátlan a múltja és nem tud illőn viselkedni mindig? S nem feltétlen a tudás hiánya miatt, hanem mert nem akar úgy viselkedni.*
~ Megváltozhatnék, de lehet akkor már nem szeretne. Vajon a vadságomat szereti, ami a problémát is okozza köztünk?~ *Nem tudja, mit szeret benne a fiú. S most tűnik fel neki, hogy nem is válaszolt erre a kérdésére Lareth. Elszakad finoman, lassan a csókból, az ölelésen is lazít, de nem húzódik el teljesen. Már tudja, mit fog mondani Larethnek, mit mesél el neki.*
- Nem mondtam eddig, de tudnod kell... hogy az első férfi, akivel voltam, aki nővé tett, az a bátyám volt.
~ Ha szeretett is eddig, már nem fog szeretni!~ *Döbben rá azzal együtt, hogy nem erről akart mesélni. Az álmot akarta elmondani és még sok mást, de ahogy megszólalt halkan, szinte suttogva, ajkai önkéntelenül mozdultak, mintha nem lenne ura saját testének, s valaki más szólna az ő hangján, s elmondja azt a szörnyű titkot, amit soha senkinek nem vallott be. Joga volt tudnia Larethnek, ezt tudja Astarte. Régóta tudja. Annak ellenére, hogy jól van ez így, még idejében kiderül, s nem később, belerondítva abba az álomba, de azt is érzi, hogy most veszíti el a fiút és az álmot. Egy ilyen neveltetésű és születésű elf s talán a családja még elnézne esetleg egy rosszkislány-múltat, de vérfertőzést... Próbálja takarni, de a félelem jól látható a szemeiben, s számít rá, hogy Lareth el fogja lökni magától.*

-A városban van folyó.
A rosszkislányra elmereng. Az enyhén túl van a rossz kislányon, ami történt akkor vele. Viszont Astarte volt az, aki egyáltalán nyitott akkor felé, még ha kemény is volt hozzá.
A következőkre azonban egyértelműen a szégyen jelenik meg az arcán. Mesélte. De vajon tudja, miként kell hordani egy ruhát, mennyire mélyen kell meghajolni?
-Mesélted. Csak segíteni szerettem volna. Nem vagy buta falusi liba. – önkéntelenül végigsimít a vállán lévő seben. Elég trükkös volt az elkapása.
-Ha nem az illemnek megfelelően viselkedsz, akkor igen. Ezek szerint mégsem tanultál eleget ott, ahol eddig dolgoztál. – jegyzi meg némileg epésen.
– Más nézni és figyelni és más követni és betartani. Az utóbbiaknál már nem vagy annyira szorgalmas.
Ajkai ismét pengevékonyságúra illesztődnek össze. Szemeiben harag gyúl, maga sem tudja, miért. Majd kihuny. Az ezüstpöttyök Astartére vetülnek.
-Nyilvános helyen nem szeretem az ilyen játékokat, pláne nem ott, ahol dolgozom. – felsóhajt. Egyre távolabbinak érzi Astartét magánál. Elengedje? Kinyúljon érte a keze és ne hagyja elmenni?
A következőkre hosszan hallgat. Teljesen mások. Fontos neki Astarte, erre csak akkor ébredt rá, amikor napokig nem jelent meg.
-Az, amit a könyvtárban csináltál, otthon teszed, azt kaptad volna, amit te is elvártál volna. De az a nyilvánosság, miért nem érted meg? – szinte kétségbeesett a hangja, ha nem lenne benne kemény él.
-Ha nem vetted volna észre, otthon úgy reagáltam, ahogy elvártad. – válik keserűvé a hangja.
Tényleg nem érti, hogy mi a gondja Astartének. Fogalma sincs, hogy mit tegyen.
-Fontos vagy nekem. – feleli halkabban. – De ha neked ennyire kell, amit szeretnél, csakis nem nyílt helyeken tudom neked megadni…
Az arca már vörös úgy hajol a lány felé, miközben keze a dereka felé kúszik a vízben, a másik kezével a nyaka felé indul. Megcsókolja. Bátortalan és mégis határozott. Ha ezután sem változik semmi, akkor kilép a lány életéből.

- Ah, azt hittem, te afféle szárazföldi elf vagy. Sivatagi. *Mosolyodik el, de örömmel fedezi fel, hogy Lareth tud úszni. Nézi a halvány mosolyt s szomorú tekintetet, s nem töri meg a csendet.*
~ Vihar előtti csend?~ *Vetődik fel benne, de hagyja végiggondolni Larethnek és hagyja aztán végigmondani is. Mire végére ér, már ő sem mosolyog, sőt valami félelem is kezd kialakulni benne, mélyen legbelül, mikor a fiú nagyot sóhajt. Egy pillanatig azt hitte, azt mondja: Nincs tovább. Tekintete a pengevékonyságúra összeszorított ajkakat nézi, míg ezen az érzésen és az elhangzottakon gondolkozik. Most rajta a hallgatás sora, de nem tart addig, mint Larethnél.*
- Te úgy ismertél meg, mint rosszkislányt... *Halovány, futó mosoly jeleni meg arcán a szóra.*
- ... de tudod, hogy nemcsak az voltam, hanem sokat voltam nemesi családoknál cseléd, felszolgáló, rövid ideig komorna is. Nem gondolkodás nélkül tettem a dolgomat, nem néztem, hanem láttam is és figyeltem. Tudom szinte az összes terítési szabályt, melyik evőeszköz és pohár mire való, milyen a sorrendjük, s eleget voltam nyafka úrihölgyek mellett több órán át egy-egy alkalommal, mire végre kitalálta melyik ruhát is viselje, hogy tudjam, milyen ruhában illene megjelenni. Attól még tudom ezeket, hogy amikor magunknak terítek nem így járok el, vagy csak felöltözök kedvem szerint. Te is tudtad, hol dolgoztam eddig. Mélyen sértett, hogy buta falusi libának néztél, csak mert nincs nemesi, tiszta vérű származásom, mint neked. Vagy olyan neveltetésem. Olyan érzésem volt, hogy nem ismersz, hogy kínos neked velem mutatkozni. *Végén megvonja a vállát, de azt ő sem tudná megmondani, miért teszi. Rossz szokás.*
- Ami a pajkosságot illeti... Amit akkor vártam volna tőled, csak egy kis villanás, csillogás a szemeidben, hogy tetszett a látvány, az ötlet, vagy hogy vetted a lapot. Utána persze nyugodtan emlékeztess, mint olvasót a helyes viselkedésre és szabályokra. Csak egy kis játék volt! Csak az egyik combomból mutattam picit többet, nem a pultodra, asztalodra ültem fel és tettem szét a lábam villantva ott a lábam közét neked és mindenkinek! Nem vártam ott enyelgést, simogatást, de te még egy pajkosan megcsillanó szemű nézéshez is karót nyelt vagy! *Haragoszölden villannak szemei. Noha fiús alkatú és nem viselkedik mindig nőiesen, a történtek mégis a benne lévő nőt s annak hiúságát sértették.*
- Nem tudom, milyen szerelmesnek lenni, soha egy partneremet sem szerettem. *Újabb vállvonás. Nem érez emiatt megbánást, vagy szégyent, vagy hiányérzetet.*
- De azt tudom, milyen, ha a másik tetszik, s te is tetszesz neki. Ez gondolom a szerelemben is megvan, de te... mégis mivel fejezed ki, hogy szeretsz? Hogy messziről nézel? Ráadásul olyan tekintettel, mint bárki mást? Persze, hogy a határátlépésekkel próbálkozom, mert úgy érzem, mással nem tudok belőled érzelmet, valami reakciót kiváltani! Nem értem, miért szeretsz te engem, ha nem tetszem? Vagy csak nem mutatod ki? Vagy miért nem kívánsz? ~ És nekem ez miért ilyen fontos?~ *Elhallgat egy kicsit, megnyalja ajkait nyelve hegyével. Kettejük közül tagadhatatlanul Astarte az, aki inkább a testiségben, érintésekben fejezi ki magát és érzéseit.*
- Mit szeretsz te egyáltalán bennem? *Nesze neked elfogyott kérdések. Be kell vallania magának, hogy fél e utolsó kérdésre adandó választól, s ha tudná, miféle tervek kovácsolódnak épp a fiúban, csak még jobban megrémülne.*

Kiemelkedik kissé a vízből a kérdésre, meglepve pillant Astartére.
-Igen. Már gyerekkorom óta.
Még a vizet bámulja, de a hang és benne a mosoly, eléri. Halvány mosoly jelenik meg képén, de tekintete továbbra is inkább szomorú.
Csendben hallgat, a kérdéseket idézi fel a fejében.
-A tetoválás nagyon jó ötlet és szívesen segítek benne, hogy tudjál válogatni… Nem akarlak és nem foglak eltaposni. Te úgy vagy jó, ahogy vagy. Azonban vannak illemek, amelyeket tudnod szükséges, hogy oda be tudj lépni, különben kizárnak onnan. Nem úgy emlékszem, hogy ezeket ismernéd, de ezek szerint a felajánlásomat támadásnak és lekicsinylésnek vetted. Elég lett volna azt válaszolnod akkor, hogy ismered azokat a szokásokat, de… - odatekint Astartére. – mondd, mi járt akkor a fejedben és amikor a fejemhez vágtad, mint kérdés, hogy miért ajánlottam fel? Mert azt nem mondtad el, mit gondoltál, éreztél akkor, csak vagdalkoztál, szeretném, ha megértenénk egymást. – tovább gondolkodik. – A pajkosság megengedett egyes helyeken. De az, egy könyvtár és én ott dolgozom, előírások vannak, miként viselkedhetek az olvasóval. És ott, te akkor olvasó voltál.
Keserű lesz a tekintete. Most érzi csak igazán, mekkora különbség van kettejük világa között. Át fogják tudni hidalni?
-Igen, a szívedet akarom meghódítani. Másképp látod a világot, mint én, vannak eltérések benne. Én még… soha nem voltam szerelmes, azt sem tudom, hogy működik? Te voltál már szerelmes? Tudod, milyen érzés? És azt is kérdezted, minek nekem az, ha nem felelsz meg nekem, ha azt hiszem, nem lehet veled megjelenni, ha azt hiszem, átléped itt is a határokat? Astarte… - fordul a vízben felé. – Elmondtam, hogy a könyvtárban miként illik viselkedni. Átlépted azt a határt. Miért nem lehet megérteni, hogy ott úgy kell és kész? Én sem véletlenül kaptam a vállamba kardot akkor… nem hinném, hogy te is akarnál többet. Ebben a világban szokások és viselkedések vannak, amit be kell tartani…
A végére szomorú és halk lesz hangja. Talán… talán mégsem kéne együtt lenniük. Túl nagy közöttük a szakadék. Érzi, hogy megszakad a szíve. De… ha menni akar, ha nem érzi jól magát vele, elengedi. El kell, hogy engedje. Mélyet sóhajt, lassan.
-Nincs több, mert elfogytak a kérdéseid. – pengévé szorítja össze ajkait, úgy figyel a vízbe, visszaülve. Meghallgatja Astartét, azután elmegy. A házat is ráhagyja, és elutazik. Így lesz jó.

*Lehet jót nevetnének, ha kiderülne, hasonló kételyek nyomasztják mindkettejüket a másikat illetően. De lehet fognak még ma nevetni, mert ezt a fürdőzős, estébe hajló késődélutánt megbeszélésre szánták. Reméli, a Fürdő jól tartja a medencék melegét, mert ez nem biztos, hogy rövid beszélgetés lesz. Figyeli a mellúszásban odasiklást, s ez a látvány szemmel láthatóan meglepi.*
- Te tudsz úszni? *Ezt nem tudta a fiúról, azt meg nem tudja, hogy adar ishiri katonai kiképzésben vajon program része-e az úszás, tekintve a sivatagi ország szűkös vízkészletét.*
- Köszönöm, hogy elhívtál. *Inkább hangján hallhatja a fiú, mint láthatja most, hogy Astarte elmosolyodott. Ő nem a vizet bámulja, hanem a fiút. Na jó, nem bámulja, hanem inkább figyeli, főleg, ha nem buknak előre az ezüstszín tincsek, hogy eltakarják az arcát. Nem kerülte el figyelmét, hogy az a bocsánatkérés csak nem akar megérkezni, vagyis inkább ki lett fejezve, hogy csupán az első opció miatt jöttek. Sóhajt egyet. Legyen.*
- Akkor folytassuk? Csapjunk a lecsóba? Valahol ott hagytuk abba, hogy feltettem neked pár kérdést, de választ nem kaptam, csak felszólítottál a távozásra. Most kapok válaszokat? Emlékszel a kérdéseimre? *Egészen biztos benne, hogy Lareth emlékszik minden szavára. Hogy hallás után milyen memóriája van a fiúnak, azt tudja, de olvasott, látott dolgok tekintetében félelmetes emlékezőtehetsége van. Reméli könyvtári enyhe villantásának emléke kellően kínozza is a fiút.*

Nézi, ahogy elterül a vízen. ~Igazi halacska.~ Ficánkol, jókedvű, sok mindennel nem törődik. És nem marad meg sokáig egy helyen. ~Vajon… engem is elhagy majd egyszer…?~ Nem szeretné, ha elhagyná Astarte, de nem fogja visszatartani. Ha azzal boldog, hogy állandóan úton van, akkor meghagyja neki ezt a boldogságát. Az ő kapuja mindig nyitva lesz előtte. De ha valóban következik ez… tulajdonképpen nem akarja, hogy bekövetkezzen.
-Ennek is örülök. – mellúszásban odasiklik Astarte mellé és lebegve leül.
Tudta… de hát mit is várt mást.
-Szeretném folytatni… - direkt nem mondja ki, hogy nem kérne bocsánatot, mert nem érzi úgy, hogy bocsánatot kéne kérnie. – és hogy jól érezzük magunkat. Köszönöm, hogy eljöttél. – teszi hozzá csendesen, a vizet bámulva.