Ezüstelf Nagykövetség - Inalagol Ananair Erimhir Thallahír

-Akármikor kel fel, egy hosszabb alvásból, az reggelnek számít. Ha úgy vesszük.
Figyelemmel hallgatja a választ.
-Örülök, hogy nem esett baja. És, ha egy ilyen utat kibírt, akkor az ön szervezete erős. – bíztatja Kathleent.
Elveszi a ládikát, de az asztalra teszi, hogy megfogja Kathleen kezét.
-Ne fizesse meg. Nekem az bőven elég, hogy ön épségben visszatért. – Kathleen megelőzi és előbb nyúl kezéhez, ami kifejezetten jól esik neki, még ha nem is azért fogja meg a kezét.
-Az ébredése után tudjuk igazán megmondani, hogy mennyire gyógyult. Megtettünk mindent, amit lehet. Jó kezekben van Ethyrlin il Contevilla úr.
Ekkor hallatszódik a kopogás, feláll, és az ajtóban átveszi a tálcát. Az asztalra helyezi, majd maga is leül. A ládikát leveszi a tálcáról és a másik mellé helyezi. Az egyik csészébe cseppent az egyik fiolából, amit a másik ládikából vesz elő és teát önt rá.
-Mielőtt enne, kérem, igya ezt meg.
Még nem kérdez rá, mi történt, hagyja, hogy előbb Kathleen felfrissüljön.

Meglepve pillant Tsitsára, majd gyengéd kifejezés költözik arcára, közben pedig már a mellette ülő is ráébred a valóságra.
-Sajnos nem vagyok az édesanyád. De jól esett, köszönöm. – bólint mosollyal felé fordulva.
-De…? – segít tovább lendülni Tsitsának a tartózkodásán.
Azért jött be, mert érezte, hogy szükséges lesz bejönnie. Ha valaki ide belép és ilyen arccal, mint Tsitsa és főként ilyen szavakkal, miket az imént hallott, annak a lelke simogatásra és megnyugvásra vágyik.
Végighallgatja. Erylen is látta az események hatását, de senkivel sem lehet sokáig kesztyűs kézzel bánni, a világ nem cukorrózsás habkrém.
-Ha Eryl Kyeern Amith´ar urat komolyan megrázta volna mindez, akkor nem jött volna vissza. De itt van. – hallgat egy ideig.
-Tudja… nem mindig a legbátrabb és a legerősebb győz. A látszat az látszat. Az út során most nem Ethyrlin il Contevilla úrnak vagy Eryl Kyeern Amith´ar úrnak volt szüksége bizonyosságra, hanem önnek. Utánament valakinek, aki fontos a számára, hogy megmentse. És megtette. Itt van, már nem eshet baja. Ez volt a szándéka. Másrészt… - ha Tsitsa közbe szeretne vágni, csak finoman megmozdítja a kezét.
-Ethyrlin il Contevilla úr és Eryl Kyeern Amith´ar úr is önszántából ment. – az utóbbi részben igaz, de ha nem akart volna elmenni, akkor nem erőszakoskodott volna. – Felvállalva azt, hogy akár nem fognak soha többet visszatérni. Ez az ő döntésük, az ő életük. Mint ahogy a sérülések is az ő döntéseik eredménye. Önnek ehhez semmi köze, nem tehet róla.

- Na, közben jutottál új megoldásra? *Kérdezi Ameliát már út közben. Eltelt már egy kis idő, míg gondolkodhatott, kíváncsi, született-e új, na meg helyes megoldás?*
- Apropó, ha jó lesz a patkó, hazafelé megejtjük azt a versenyt a lóversenypályán? Nehogy zálog nélkül maradjak! *Ugratja kicsit rokonát adva a magabiztosat, hogy ő fogja megnyerni a versenyt, ami korántsem olyan biztos, ha jól sikerült Panka új patkója. Ellenben jó lesz a verseny így vagy úgy, talán még mindig van bennük némi feszültség a történtek után, amit le tudnak majd így vezetni.*
- Nagyon kíváncsi vagyok, miként fog most viselkedni... Remélem, nem gondolta meg magát, s nem ment el mégis. *Ad hangot aggodalmának, mikor befordulnak a megfelelő utcába és már látják a követség kapuját s a mellette álló őröket. Röviden elmesélte Ameliának mi történt legutóbb, bár megkérte, hogy azért ne utaljanak rá itt majd, ki tudja mennyire viselné jól Eryl, ha kiderülne miképp vélekedett s hogy le akart lépni. A kapuban az őröket köszönti a tanult elf formulával, amit már ki tud mondani úgy, hogy az nem megmosolyogtatóan idegen ajkairól. De jövetelük célját továbbra is a közös nyelven közli, hiszen elf tudása csak lassan épül. Ruhája vajszínű ing, sötétzöld kabátka, fekete nadrág és lovagláshoz való csizma. A kabátka mellrészén nővérétől kapott borostyánköves melltű, amit Rhae javított meg neki. Csakazértisről a kapuban leszállt, onnantól gyalogosan vezeti a vöröspejt.*

*A mosolygós köszöntés, pont mint mikor először "találkoztak".*
~ Édes istenek...~ *Elfojt egy sóhajtást, s haloványan visszamosolyog, ahogy azt nem tette az első alkalomkor, sőt, meglehetősen ellenséges volt.*
- Önnek is... Reggel? Reggelt mondott volna? *Most esik le neki, hogy a látvány mellé mit is hallott, s zöld szemei az ablak felé fordulnak. Képes volt egész éjszaka pofátlan módon itt aludni Naram lakosztályában az ágya mellett?!*
~ Nagyon remélem, hogy nem pletykásak az elfek, különben nem győzném ezt kimagyarázni...~ *Még csak gyors átadni sem tudja a dobozt és kisurranni, mert Naram máris két főre rendel reggelit. Borzalom! Habár a meleg tea gondolata nagyon csábító, talán a hangja is visszatér tőle, mert az még mindig halk és picit rekedtes is néha.*
- Még fáradtnak, de jól vagyok, azt hiszem. Én nem sérültem meg, csak tudja.. az egészségem. *Törékeny szervezetű és alkatú, megviseli egy ilyen kimerítő út még sérülés nélkül is.*
- A füves ládika... Mármint a másik. *Nyújtja át vagyis vissza Naramnak a dobozkát, amit adott neki induláskor.*
- Jó hasznát vettük az összeállításának, éppúgy köszönet illeti Önt érte, mint a gyógyításért is itt. Be kell vallanom viszont, hogy eltörtem az azt üvegcsét, amiben az a bénító méreg volt. Ígérem, megfizetem a kárt, s őszintén a bocsánatát kérem. *Tudja, hogy az egy ritka fajta volt, s ami ritka, az mindig drága. Az üvegcséről és saját gondatlanságáról viszont eszébe jut mi lett annak a következménye. Naram keze után kap egyik kezével, finoman fogva meg.*
- Mondja, kérem, Ethyrlin jól van? Meggyógyul és nem lesz semmi baja? Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam valami maradandó baja lenne... *De láthatóan az igazat kívánja hallani, nem egy szépített verziót, bárhogy is álljon utána saját lelkiismeretével.*

*Halk neszeket hall, amikor belép Deira, addig nem figyelt fel közeledtére. Arra kapja fejét, s könnyein át csak annyit érzékel, hogy pont olyan szőke hajú nő térdepel le mellé, mint amilyen haja édesanyjának volt.*
- Mama? *Kérdi halkan, erőtlenül, s gyorsan törölgeti a szeméből a könnyeket. Kisebb csoda, hogy nem vetődött alapból a főpapnő karjaiba, s így utólag, jól tette, hogy nem vetődött. Hát persze, hogy is lehetne az édesanyja, aki meghalt évekkel ezelőtt? Az is csak most tűnik fel neki, hogy a nő magasabb, nem olyan alacsony, mint Tsitsa vagy édesanyja volt, csak a haja... Ugyanaz a haj, mint Naram úré is, a férfinél is erre figyelt fel rögtön, mikor először látta, aztán esett le csak neki, hogy hú de magas egy elf!*
- Bo-bocsánat... *Motyogja teljesen elszontyolodva, hogy mégsem az anyja az. Egy pillanatig néz Deirára, mielőtt megszólalna.*
- Nem akarom idejét rabolni vagy untatni... *Tsitsa nem tud hazudni, az is egészen fura, hogy érzéseit ilyen hosszan és sikeresen tudta elrejteni Rhae elől, így hát most is látszódik rajta, hogy igazából vágyik rá, hogy a nőnek legyen ideje és kedve őt hallgatni. Nem számít, ha segíteni ő sem tud, csak mégis jobb, mintha a néma kőtálnak mondaná a szavakat kétkedve benne, hogy az istenek hallják. Arra nem gondol, hogy talán az istenek küldték Deirát.*
- Nem tudom miért volt szükséges így történnie? Miért Eth és Eryl úr sérült meg, s nem én? Én voltam a legügyetlenebb a csapatban, s még direkt vértet se vettem, csak hogy a figyelmet magamra vonjam! De még egy karcolás sem! Próbáltam eljátszani, hogy vérmágus vagyok, de az egyetlen, aki félt tőlem, az Eryl úr. Vele is rémesen bántam... Mindent elrontottam! *Keseredik neki megint, újabb könny-özönt törölve le szemeiből, s ha Deira nem akarja végighallgatni a lányt, most távozzon, mert félő, hogy a következő levegővétellel Tsitsa tényleg mindent rázúdít.*

Nephirrel beszélt hosszasan, hogy mindent elmondjon neki. Eléggé zaklatott volt, mostanában sok minden történt számára. Végül nagy nehezen elaludt. Betakarja, majd a szentélybe igyekszik. Már kívülről meghallja a hangokat, megáll és fülel.
Hangtalan sóhaj szakad fel belőle. Nehéz dolog, amin átment. Halkan lép be és letérdepel mellé, a kőtál elé, melyben víz csobog. Megsimítja a hátát, úgy mosolyog rá, remélve, hogy nem ijed meg.
-Minden úgy történik, ahogy történnie szükséges. Lenne kedved elmondani, mi történt?
Hangja lágy és kedves, figyelmes. Tsitsára bízza a választást, elmondja-e.

Visszaalszik, ahogy vigyázza Kathleen álmát. Kimerítő nap után van. A csúszás zajára felriad, kinyílnak szemei. Megpillantja Kathleent, őt nézte, mielőtt elaludt volna. Mosollyal köszönti.
-Jó reggelt.
-Kérem, örömmel tettem.
Feláll, majd az ajtót kinyitja.
-Kérem, hozzanak fel két személyre meleg teát és egy kis ennivalót. És a füves ládikámat is.
Miután becsukta az ajtót, Kathleenhez siet.
-Minden rendben? Hogy érzi magát?
Figyeli, de még nem ér hozzá, csupán leguggol, úgy tekint rá, figyelve arcát és tekintetét. Aggódott érte, egész végig, az út során, míg újból nem látta Kathleent. Alvás közben azonban nem mert zavarni.

*Megvárta, míg Rhae elalszik, s sokáig nézte az alvó férfit gondolkodva. Végül finoman elengedte a férfi kezét és óvatosan, halkan felállt a faragott fa zsámolyról és kiosont a szobából. Arra gondolt, hogy megkeresi Ameliát, de aztán letett róla. Ő most Ethyrlinnel van s szüleivel, nem hinné, hogy érdekes lenne számára most barátnője problémája. De nem tudja, kinek mondhatná el, kihez fordulhatna? És mit mondhatna neki? Nephirre is gondolt, olyan régen látta már, de nem hiszi, hogy tudna ebben a helyzetben segíteni. Na meg ki tudja, mit fog szólni, ha kiderül, barátja egy gyilkos? Kóvályog az épületben, s maga sem tudja hogyan keveredett a követség egy olyan részére, ahol azelőtt még nem járt: a szentélyhez. Halkan lép be, és néz körbe, van-e itt valaki és egyáltalán milyen ez a hely? Nem lát senkit, vagy vajon az istenek jelen vannak? Éppúgy nem tudja ezt megmondani, mint ahogy a szobájában sem érzékelte őket azelőtt, hogy elindultak volna Rhaeért. Ha van szobor, vagy oltár, vagy valami, amit annak vélhet, akkor arra fordul és rövid hallgatás után megszólal.*
- Én... Nem tudom, hogy ti voltatok-e vagy az Isteni Pár, akik meghallgatták a kérésemet, vagy mindannyian vagy egyikőtök se... Bárcsak meghallgattátok volna azt is, hogy én sérüljek meg, ne a többiek! Ha Eth vagy Eryl ezzel előbb felépülne, még mindig szívesen cserélnék velük! *Kezd el beszélni fennhangon, ha nem is hangosan, de ha valaki elhaladna az ajtó előtt vagy idebent van és csak Tsitsa nem látta, biztosan meghallja. Várt egy pillanatot, hátha lesújtanak az istenek, s míg ő itt összeesik, addig Ethyrlin gond nélkül kiugrik az ágyból, vagy Tsitsa arcán jelenik meg egy vágás. De nem történt semmi ilyen.*
- Bárcsak elég lenne az én életem nektek áldozatként. Azt köszönöm viszont, hogy Rhaet visszaadtátok... *Eszébe jut, hogy meg akarta csókolni, s ettől még szomorúbb lesz Tsitsa, mert az is eszébe jut, miért utasította el. Keze emelkedik és ujjbegyei megérintik ajkát, mielőtt folytatná.*
- Tudom, hogy azt is mondtam, hogy inkább sose szeressen, csak tudjuk megmenteni, de... miért így? Én nem akartam megölni azt az embert. Nem ténylegesen! Én... Ha volt családja, akkor tőlük bocsánatot kérek, nem akartam nekik fájdalmat okozni. *Aztán rájön, hogy ezt itt hiába mondja, az érintettek, ha léteznek, nem hallják, nem tudják meg soha. Nem ér itt ez az egész semmit! Tenyereibe temeti az arcát, ahogy elerednek a könnyei.*
- Én nem ezt akartam... Nem így... Nem... *Nyöszörgi és nem látja a kiutat ebből a helyzetből. Bárcsak itt lenne az édesanyja, ő tudná, mit tegyen... Vagy ő is borzad most, látván, milyen szörnyeteg lett lányából?*

Tsitsa előtt térdel, ahogy megcsókolná. A kezek érintésére és a szavakra azonnal megáll és visszahúzódik. Saját fájdalmában nem veszi észre, mennyire vágyja Tsitsa azt a csókot, csak az elutasítást érzi. ~Barátként gondol rám, mindig… elfelejtem.~
Tekintetébe a megszokott kedvesség vonul, amit mindig mutatnia kellett. Most jól jön a beidegződés.
-Semmi gond. Én kérek elnézést. – belül pedig mocskosnak és szégyenteljesnek érzi magát.
-Nem szükséges, köszönöm. – hárítja a kezet, ha az feléje nyúl.
Az ágyhoz érve nem kéri, hogy üljön mellé az ágyra. Botor és illetlen dolog lenne.
-Szép álmokat neked is. – feleli halkan.
Akárhogy is dönt Tsitsa elfogadja, és akármennyire is jólesik a kéz fogása, ha megteszi, magában érzi a tartózkodást. De most először érzi magában azt, hogy Tsitsa érintésére vágyik. Nagyon. De nem bátorítja, elvégre éppen most jelezte neki, hogy ő csupán és csakis barát. Megmentette a szörnyűségtől. Mint barát. Számára ez is megfelelő, csak mellette lehessen.
Lehunyja ugyan a szemét, de gondolatai és szédülése sokáig nem engedik aludni hagyni.

*Meg se rezzent, mikor a takarót ráterítették. Jól van, csak végsőkig kimerítette magát, így ha Naram nem fogja ébresztgetni a sápadt nőt, akkor bizony jó pár órán át mozdulatlanul ülő-alvó betolakodója lesz a tulajdon szobájában. Mellkasa egyenletes ütemben emelkedik és süllyed újra és újra vörös, enyhén hullámos haja alatt. Órák múlva mozdul csak, s az eddig kitartóan szorongatott-ölelgetett fadoboz most kicsúszni látszik a kezei közül. Ez nem következik be, mert a csúszásra megébred, jobban mondva megriad rá, s szorosan ráfognak vékony, kecses ujjai a dobozkára. Kipattannak szemei és előbb a dobozt nézi, hogy az megvan, nem esett le, majd kába értetlenséggel pislog rá a takaróra maga körül. Ez mikor került rá? Abban biztos, hogy ő nem húzott magára takarót, mikor leült ide a... hova is? És hol is látta ezt a takarót legutóbb? Az biztos, hogy nem saját, ennek olyan érdekes a szövése, s olyan finom puha és meleg, s az illata...
Körbenéz most már a szobában is, Naram ágyára esik először pillantása - elvégre azzal szemben ült le -, s innen beugrik az is, hol látta legutóbb a takarót és hogy hol is van. Naramot kezdi keresni tekintete felegyenesedve ültében. A férfi is bizonyára tudott aludni jónéhány órát ezalatt, s ha nem alszik még mindig, s a szobában van, akkor Kathleen megszólítja.*
- Köszönöm a takarót.. *Még őt magát is meglepi, milyen erőtlennek hat a hangja, alig választja el valami a suttogástól.*
- Ne haragudjon, nem akartam itt alkalmatlankodni az Ön szobájában... lakosztályában. *Folytatja kis torokköszörülés után, ami alig segített valamit a hangján.*

- Én pedig téged féltelek... *Feleli őszintén és legalább annyira aggódva. Egy pillanatig hajszálnyira elvonja kezét, mikor megérzi, miként feszül meg Rhae az érintésétől, s fokozottan lágyan érinti meg őt újra.*
- Ez... szerintem ilyenkor természetes lehet. Gyere... *Hogy ebből a "gyeré"ből aztán egészen másféle közeledés lett. A nyaka felé nyúlás, a tarkóra csúszó kéz, a felegyenesedés. Sosem volt még ilyen szituációban Tsitsa, mégis valahogy ösztönösen érzi, mi készül, s erre az első reakció orcái rohamos vörösbe borulása szűzies pírként, s egyszerre az öröm és szégyen jeleként. Furcsa érzés. Apja annyiszor megverte, annyiszor sajgott már minden tagja, de még sosem érezte, hogy ajkai sajogjanak, s enyhet csak a másik ajkainak érintése jelentené. Mintha nem is hozzá tartozna a kéz, magától mozdul, hogy kezei közé fogja Rhae arcát lágyan, finoman remegőn.*
- Rhae... ne még.. én.. nem tehetem... *Suttogva, fojtott hangon szólal meg. Képtelen ezt normálisan megfogalmazni. Rhae elég tapasztalt ahhoz, hogy lássa, Tsitsa egy része sóvárog arra a csókra, hogy megérintette a lányt, aki akarja, vágyja, szereti. Egy része viszont valamiért nem engedi ezt most. Rhae miatt. Rhae-ért. Bár Elena esküvőjén csókolta volna meg, akkor még az a lány volt Tsitsa, aki tetszik Rhaenek, de most csak egy szörnyeteg. S Rhae nem tudja. Nem csaphatja be, nem használhatja ki ő is a férfit nem mondva el, mit tett, mi ő. Márpedig tényleg szörnyeteg, mert komolyan kísérti a gondolat, hogy csak adja át magát a csóknak, ne gondolkodjon, csak simuljon Rhae karjaiba, ölelésébe. Kénytelen tönkretenni a pillanatot, de még mindig jobb tán így, mintha e pillanatban vallja be, hogy ő megölt valakit. El kellene mondania, de nem biztos benne, hogy Rhae az alkalmas személy erre. Ha a férfi a szemeibe néz, a mélybarna szemekben láthatja a szeretetet, szerelmet, ha van szeme hozzá jelen pillanatban.*
- Bocsáss meg, kérlek... Majd... elmondom miért, de most nem mondhatom. *Mondja még, mert várhatóan Rhae azonnal visszavonulót fújt, Tsitsa ajkai meg még mindig sajognak.*
- Segítek... *Amennyire tudja, segíti Rhaet az ágyra, másnem a takaró félrehúzásával és aztán a férfira terítésével. Ha Rhae még a történtek (vagy éppen meg nem történtek) után is arra kéri, hogy feküdjön ő is oda az ágyra mellé, akkor Tsitsa piruló mosollyal ül át az ágyra és dől Rhae mellé. Ha szabad, akkor megfogja Rhae egyik kezét, mint azon az éjjelen.*
- Pihenj te is... Szép álmokat. *Nem mer közelebb hajolni, fél, hogy ajkai édes sajgása másra csábítaná, így csak Rhae kézfejére ad puszit félénken, ha szabad. Ha Rhae a történtek után nem hívta az ágyba, Tsitsa azt is megérti, s akkor a szépen faragott fa ülőalkalmatosságra ül vissza az ágy mellé. Így vagy úgy, ő sokáig nem fog még aludni, hanem gondolkodik.*

-Hmm… szerencse.
A kötelező betartásra kisfiús duzzogással felel.
-Tudod, hogy nem bírok megmaradni egy helyben sokáig. – ám az arcára van írva, hogy most, kivételesen jól esik a fekvés.
Egyre hosszabbakat pislog, az éberség eddig tartott és a ficánkolás. Ahogy Lia mellé ül, keresi a kezét a kezével.
-Igen… nekik is meg kell köszönnünk.
-Inni? Igen, az jól esne. – de még egy röpke próbálkozás is nehezen megy, hogy felüljön. Nagyon idegesíti.
De ahogy megissza, és ismét kényelembe helyezkedik, lehunyja a szemét.
-Köszönöm. – egyre hosszabbakat lélegzik, jelezve, hogy elaludt.

Összeszoruló szívvel hallgatja Tsitsát. Mindenképpen utánament volna, ezzel veszélybe sodorva saját magát.
-Nem tehettem mást. Féltelek… - aggódva tekint Tsitsára.
Az érintésre csak egy pillanatra feszül meg, ahogy érzi, hogy Tsitsáé, ismét megnyugszik.
-Jól vagyok. Csak szédülök és gyengének érzem magam…
Nem hagyja magát felsegíteni, inkább finoman Tsitsa nyaka felé nyúl a másik kezével, ahogy feltekint rá. Senkit sem akart még úgy megérinteni, mint Tsitsát. Ha sikerül elérnie, akkor felegyenesedik hozzá és ahogy ujjai a tarkójára csusszannak, megcsókolja. Ha bármi rezdülést érez, azonnal visszavonul. Tudja, hogy mocskos életet élt eddig, még ha nem is akarta. Nem reméli, hogy bárki is őszintének vélné a közeledését. De Tsitsát… szeretné megérinteni.
-Igen... - a székbe kapaszkodik, szédül.
Az ágyra felül, majd eldől, végül hátrébb húzódik, hogy ha akar, akkor Tsitsa is ledőljön.
-Szükséged van pihenésre. Kérlek maradj. - suttogja. Tart attól, hogy a rémálmai ismét előjönnek és kiderül, hogy ez nem a valóság, hanem az, hogy még mindig a hintóban van...

Félálomban alszik még, bár a kimerültség kezdi lehúzni, mikor hallja, hogy halkan nyílik az ajtó. De mivel szavak nem hangzódnak el, az álom környékezni kezdi. Ám a lépések, az illat… lassanként tér vissza az éberségbe és körültekint. Halkan kel fel, kezébe fogva az egyik takarót. Leguggol Kathleen elé, hogy megnézze, valóban jól van-e. Csodálja és becsüli, hogy valakiért képes volt kiállni és megmenteni. Kevesen tennék meg. Óvatosan betakarja. Nem tudja, felébred-e ettől Kathleen.

- Azt hiszem. Ott jöttem rá. De, ha tudom előre, akkor se maradtam volna. *Vallja be, mert hát inkább ezt, mint azt, hogy akár ki is cserélte volna magára Rhaet. Nyilván nincs tisztában vele mit vállalt volna, de Rhae-ért az életét is odaadná.*
- Köszönöm, s nincs miért bocsánatot kérned. Bár örülnék, ha többször nem ígértetnél meg velem ilyent! *Mosolyodik el, de belül zokog. Egyrészt Rhae túl hamar húzódott el, fájón ott ég arcán a simítás és a puszi, s az érintés hiánya elviselhetetlennek tűnik. De sokkal rosszabb, hogy nem mondhatja el Rhaenek mit tett. Hogy ő is ölt. Nem akarta megölni, mégsem sajnálja teljes szívből. Csaknem nehézség és lelkiismeret-furdalás nélkül ölt ő is, s jobban zavarja ebben az, hogy a szeretett férfi mit gondol róla, mint maga a tett. Valóban egy szörnyeteg ő is.*
- Várj! *Kiált Rhae után, mikor megint megdöbbentően gyorsan felpattan. Nem tudja megakadályozni az elesést, csak odasietni a már székestül földre kerülő férfihoz.*
- Jól vagy?... Jobb is, ha később mész át. Szerintem haragudna, ha képes lennél idehaza meghalni nyakadat szegve, csak mert annyira siettél át. És ne aggódj, a többieknek semmi komoly baja. *Nyugtatja meg Rhaet, kezét az elf vállára, hátára téve. Eszébe jut Lili sebe, de az tényleg nem komoly. Erylé... Hát, azt nem volt képes bevallani Rhaenek, de rossz hazudni is. Bárcsak hagyták volna az istenek, hogy az összes sérülést ő szenvedje el.*
- Igen? *Kapja tekintetét Rhaere, s lágyan fogja meg ismét a kezét.*
- Mondd csak... Utána én is szeretnék valamit kérni, de előbb te jössz! *Mosolyog rá elrejtve mindazt, ami belül nyomasztja.*
- S gyere, feküdj vissza az ágyba, vagy mindketten kikapunk Naram úrtól. *Ha Rhae hagyja, segít neki felkelni a szőnyegről és visszafeküdni az ágyba.*

*A lesütött szemeket már kezdené elutasításnak venni, s már-már fontolóra is vette, hogy akkor már dombtavi módra fog elköszönni a nyilván távozó elftől. Mármint dombtavi baráti elköszönésként, azaz átöleli Erylt. Veszteni való úgy sincs alapon. S arra az ölelésre is inkább neki lenne szüksége, semmint Erylnek. Egészen meglepő hát, mikor Eryl megköszöni a szavait, s úgy dönt egy sóhaj után, hogy visszaindul. Kathleen arcán csak akkor jelenik meg egy ragyogóbb mosoly, mikor meglátja az elf arcán is az örömöt.*
- Köszönöm, hogy marad! *Egészen nehéz megállni, hogy ne ugorjon a mellette elhaladó elf nyakába, de az illem győzedelmeskedik, na meg tudja, hogy Eryl ettől még ódzkodik az érintésektől. Csak szép sorjában, mára ez nagy előrelépés volt így is...*
- Önnek is jó pihenést! És.. köszönöm! *Mosolyog még mindig, majd bevezeti ő is az istállóba a három lovat, s Csakazértis nyeregtáskájából kiveszi a fadobozkát, amit kapott Naramtól. Eddig nem törődött vele mennyire fáradt, de valószínűleg rá lehet írva, hogy Eryl így kiemelte, na meg most már ő is érzi. Elindul befelé a főépületbe, ott hamar útbaigazítást kap, meg információkat. Örömmel veszi tudomásul, hogy Rhae jól van, s elmosolyodik azon, hogy Tsitsa mellette van. Megtudja azt is, hogy Ethyrlint is sikerült megmenteni teljesen, sőt, magához is tért. El is indul az ő szobája felé, de megáll az ajtó előtt kopogásra emelt kézzel, be nem kopogtatva. Áll egy darabig így, míg végül leengedi a kezét. Fél Ethyrlin elé állni, így inkább fordul és ismerve már a járást ama bizonyos szoba felé, Naram lakosztályához megy. Ha beengedik, akkor bemegy, de ha alszik már Naram, jelzi, hogy ne keltsék fel. Majd megvárja itt egy fotelban, míg felébred. Igaz, ha Naram sokáig alszik, arra ébredhet, hogy Kathleen sem bírta már tovább. Igazság szerint nem árt, ha gyorsan ébred a magas elf, mert Kathleen alig ült öt perce a fotelban, gyenge testén erőt vett a fáradtság, s a dobozkát ölelve, hagyva hogy kibontott haja mellkasán a karcsúsított kabátkára hulljon, merült álomba, de még így is van valami kecses elegancia benne.
De ha Naram felébredt vagy ébren volt...*

- A másiknak nem volt akkora szerencséje, hogy bárkit eltaláljon.
Azt nem tudja, hogy volt-e esélye a másiknak célba venni is valakit, arról ő lemaradt és útközben sem kérdezte meg. Ami azt illeti, még most se érdeklik annyira a pontos részletek, majd később.
A „partvonalról” nem mozdul, míg folyik Naram vizsgálata. Megjegyzi a lázat, nem fog halálra rémülni, ha ez bekövetkezik… ha nem szólt volna a gyógyító…
- Úgy lesz. Köszönjük.
Pihennek és szólni is fog, ha történik valami.
- Nem mondom, ez nagyon is komoly. És be fogod tartani, én gondoskodok róla, ha kell az ágyhoz kötözlek.
Gondolkodás nélkül válaszol, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne sebesült családtagokat az ágyhoz kötözni. Egyébként tényleg komolyan gondolja, persze tudja, hogy majd Lin könyörgőre fogja, akkor nehéz dolga lesz. Talán majd megkérdi Naramot, hogy ez az instrukció a félig-ülő pozíciót is tiltja-e, vagy esetleg az lehet egy kiskapu.
- Az Istenek velünk voltak, de legközelebb vigyünk… visszavonom, ne legyen egyáltalán legközelebb.
Visszatelepszik Lin ágyának a szélére.
- Kérsz most esetleg valamit? Egy pohár vizet, akármit?
Nem tudja, ilyenkor mit szabad és mit nem, persze mielőtt teljesítené a kívánságot, majd megkérdez egy gyógyítót, már ha lesz testvérének bármi kérése.

-Nem… érdekesek a csillagok. Legalább tudom, ha mozog, akkor baj van. – a hülyeség ilyenkor is megy. Mivel nem tudja, mennyire volt komoly a sérülés, a fejfájás és szédülésből feltételezi.
Rhae említésére elfintorítja az arcát. Hallgat egy ideig, de azután csak kiböki.
-Remélem, most már felfogta, hogy bízhatott volna bennünk. – sóhajt egyet, de nem esik jól neki. – Az a lényeg, hogy mindenki rendben van.
A két nyílpuskásra szemrevételezi gondolatban a helyzetet. Elkezdi tapogatni magát, aztán végül megkérdezi.
-És hol van a második eredménye?
Végighallgatja Naramot.
-Nahát. Köszönöm, tényleg csoda, hogy életben maradtam. – a szavakra ugyan lesápadt, de tartja magát.
-Á, lehetek jófiú…. ennyi mindenki segített nekem. Ez… jólesik. Köszönöm – mosolyogja el magát.
-Nem ülhetek fel?! – állandóan izgága jelleme miatt egy percig nem tud nyugton maradni. Már most tudja, hogy nem fog menni.
-Mondd, hogy ez vicc. – fordul Lia felé, de inkább nem forgatja a fejét sem, megint lüktetni kezd. – Nem köszöntem meg Naraméknak… - jut eszébe.
Csendben marad ismét, ami ritka tőle.
-Azért… nagy csoda, hogy megúsztuk. – nem csak maga miatt gondolja így. – Örülök, hogy nem esett bajod. – pislog tovább. Eddig tartott az ugrálgatási kedv. Nem érdekli, mi lett az elrablókkal. A legkevesebb, hogy halállal lakoljanak. Sosem volt vérszomjas. De most úgy gondolja, jogosan kanák meg azt a büntetést.

-Tudod, hogy milyen veszélyben voltatok? – suttogja.
Remegő kézzel simítja meg másik kezével Tsitsa kezét.
-Nem véletlen, hogy mondtam. Nekik… nem okoz nehézséget és lelkiismeret furdalást, hogy valakit megöljenek. És… nagyon féltelek.
Inkább vállalta volna a rabságot, mert az már úgysem tartott volna sokáig, ő maga tett volna róla.
-Nem haragszom. Bocsáss meg, hogy ilyen nehéz dolgokon kellett keresztülmenned. – simítja meg arcát Tsitsának, ahogy odahajol a kezére.
Felhúzza magát és odahajol Tsitsához. Nem tudja már tovább rejteni az érzelmeit. De múltja miatt akár félreérthető is, így csak az arcához hajol oda, hogy arcon puszilja, majd gyorsan visszahúzódik. Az érintés számára mást jelent és csak Tsitsa érintését tudja elfogadni most és még sokáig, ezt a gyógyítók is érezni fogják.
A szürke és a fehér arcszín váltakozik arcán a hír hallatán.
-Az úrfit? – az ájulás szélén van az érkező félelemtől.
Egy család leendő vezetője miatta sérült meg. Miatta, egy senki miatt, aki hazudott és elhallgatott elég sokat. Felugrik az ágyról, hogy hozzá siessen, örökre felajánlva szolgálatait, de a szer még nem jött ki belőle, az előtti út is csak csoda, hogy megeshetett, elborul az egyik székbe kapaszkodva.
Ott marad. Cseberből vederbe érzi magát, de… ez most másabb. Ezt szívesen megtenné. Az úrfi, bármennyire is utálja, segített megmenteni. Ezért tartozik neki. Sokkal. Ülő helyzetbe tolja fel magát.
-Azt hiszem… - törli le a könnyeit. – Inkább később megyek át hozzá. A többiek... ugye jól vannak?
Egy ideig csendben nézi a szőnyeget.
-Tsitsa…. – tekint fel rá. – Szeretnék valamit… - nyújtja a kezét felé.

-Az attól függ, hogy ön erről hogyan vélekedik. – mosolyodik el.
Nem hinné, hogy már visszaesne, aki ennyire tud viccelődni. Mindenesetre figyelni fogják azért, bármi megtörténhet.
-A sérüléséhez képest nagyon is jól van, köszönje a csapatnak. Ha ők nincsenek, akkor ön már nem élne. A nyílhegy szilánkja valóban súlyos sérülést okozott. El is vérezhetett volna. – nem megijeszteni akarja. A tényt mondja el, amit gyógyítóként kötelessége elmondania.
-Pár hétig szeretném, ha itt maradna. Legalább egy hétig biztosan feküdnie szükséges. Akkor szeretném elengedni, ha már biztos vagyok benne, hogy felépült. – finoman visszehelyezi a férfi kezét az ágyra.
-Jól van, fel fog épülni, feltéve, ha mindazt, amit mondunk, szigorúan követi is. Azokat az ételeket és italokat megissza, amit hozunk önnek. Minden órában jön egy gyógyító és gyógyítani fogja, reggel és este cseréljük a kötését. Várhatóan nemsokára be fog lázasodni, így védekezik a szervezete. Aludni fog, nem érzi. De bármi van, itt vagyunk és segítünk. De most már túlélte. Meg fog gyógyulni. És ha lehet, egy hétig még csak ne is akarjon felülni se. – jegyzi meg ismételten.
Feláll Ameliához lép.
-Ha bármi van, jelezzenek. Pihenjenek, önökre fér.
Most már ténylegesen pihennie kell, még ő is gyógyulófélben van és minden erejét felhasználta.
A szobája felé megy, muszáj aludnia is. A teát ennek ellenére elfogadja, kell az erősítő. Az ágyra fekszik, pihenni, de jelzi, ha valaki be szeretne jönni, engedjék be, ilyenkor nem számít számára a magánszféra.

Mindvégig az volt a fejében, hogy mennyi bajt okozott. Pedig Rhae Squoriant megmentették. Legalább ez sikerült. Nem ismeri az emberek világát, nem tudja, mekkora lehet az a Grottocello.
A kedvel szóra döbbenet ül ki az arcára. Őt, kedvelni? Barátjának tekinteni? Lesüti a szemeit a földre, sokáig áll ott.
-Köszönöm.
Nem hibáztatja a balesetekért, a barátja akar lenni. Nagyot sóhajt.
-Jobb, ha visszamegyek.
Nem akarja Kathleent sem feltartani és már úgyis lebukott. Aminek… örül. Az arcára van írva. És a fáradtság is.
-Kérem… pihenjen. Köszönöm jószívűségét… maradok.
Visszafordul Fekete Felhővel az istálló felé. Gondolatai üresek. Lenyergeli Fekete Felhőt, és a kuckójába vonul vissza, ahol hamar elnyomja az álom, zavaros érzelmekkel és érzésekkel.

*Meglepetten pillant Naramra, nem is tudta, hogy van gyereke, ráadásul nem is egy, ha nagyobbikról van szó. Majd elmosolyodik.*
- Hát... legközelebb próbáljuk ki a felesége módszerét, ha lehet. *Azaz leütés helyett hideg víz. Bánja is ő, ha egy vázából kell azt elővarázsolni, kevesebb fejfájással jár utána a delikvensnek. Aztán ha nem válik be, még mindig ott van kéznél a váza.
Észre sem veszi, mikor távozott Naram, annyira csak Rhaenek szentelte magát, s a férfi megeredő könnyei a szívéig hatolnak.*
- Rhae... Szeretném a bocsánatodat kérni. Emlékszel, amikor egy éjjel elmesélted nekem, hol tartottak fogva? Szavamat vetted, hogy nem megyek utánad, nem foglak keresni, de... én hazudtam neked akkor. Már akkor tudtam, hogy hazudok, mikor kimondtam. Így mikor megtaláltam az erszényed a Parkban és nem jöttél haza vacsorára, eldöntöttem, hogy utánad megyek. Ne haragudj rám, de képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy visszakerülj oda, hogy újra azokat tegyék veled. Képtelen lennék továbbélni így ezzel a tudattal...
~ Képtelen lennél élni nélküled.~ *Nem meri kimondani.*
- Bocsáss meg, kérlek, hogy hazudtam. *Úgy is jó magasságban van Rhae keze azáltal, hogy Tsitsa az ágy mellett a földön ül, így Tsitsa könnyedén ad szavai végén puszit rá, s pár könnycsepp is jut ráadásként, mert beszéd közben elkezdtek potyogni azok a könnyek, ahogy arra gondolt, úgy éljen tovább, mintha a férfi csak elutazott volna. De megérti, ha Rhae haragudni fog rá, főleg, hogy be kell vallania most, hogy nem egyedül ment.*
- Amint megtudták mi történt, jöttek mind kérés vagy kérdés nélkül. Lili, Eth, Kathleen kisasszony. Jött két testőr is... És itt a követségen csatlakozott hozzánk Eryl Kyeern Amith'ar úr is, ő volt a nyomolvasónk, meg... nos, ért a gyógyításhoz is. *Na, ebből már nem fog kijönni jól, kénytelen lesz bevallani.*
- Ethyrlint nyílvessző érte, de ki tudtuk szedni és ellátni a sebét, s pár szobával arrébb itt lehet ő is. Lili vele van, talán már Eth is felébredt. *Próbál reménykedően mosolyogni és visszájára fordítani a szürkülő arcot. Csak remélheti, hogy nem most hazudott megint Rhaenek, nem súlyosbodott Ethyrlin állapota. Át kéne menni, megkérdezni, de nem tudja itt hagyni Rhaet. Kivéve ha haragszik rá Rhae, s elküldi őt.*

- Meg se találtuk volna. Tsitsa kisasszony Awinziába akart menni, mert ott tartották előzőleg fogva Squorian urat, ott viszonylag hamar meglett volna, ha oda vitték volna. De Grottocello más. Nagy város. *S nem mellesleg balhés város is, sosem lehet biztos benne az ember, nem vágják-e épp át vigyorogva, s ráadásul, hogy fizet is az illetőnek. Csendben kivárja, hogy Erylben leülepedjenek a szavak, hogy átgondolja.*
- És úgy véli, kevesebbet vagy rosszabbat igen? *Kérdez vissza, majd megrázza a fejét nemlegesen, hogy nem hiszi, hogy így lenne.*
- Nem kell többet vagy jobbat tennie ahhoz, hogy kedveljem. Nincs erre racionális érv, önnönmagáért kedvelem. Én.. *Elhallgat, próbálja összeszedni a gondolatait, hogy ezt valahogy értelmesen fogalmazza meg.*
- Tudom, hogy ez nem így megy, hanem ez úgy alakul, mégis..., reméltem, hogy egyszer barátként tud majd tekinteni rám, ahogy én tekintek Önre. Egyszer, egy év múlva, két év múlva, tíz év múlva... Egyszer. *Vajon elf léptékkel túl kicsi számokat mondott? De a saját léptéke szerint vajon van ennyije hátra? Őszintén felel, végig Eryl szemeibe nézve, magában örülve, hogy talán sikerült valami gátat áttörni a másikban. Csak el ne rontsa szavaival mindezt.*

Rögtön visszatelepszik Lin ágyának szélére, amint elindította útjára a hírt a beteg ébredéséről Naramnak vagy valamelyik gyógyítónak. Ugyan egyszer már kisírta magából a kezdeti ijedelmet, de érzi most is a sírás kerülgeti, pedig amúgy majd’ kiugrik a bőréből, amiért bátyja ilyen beszédes még most is. De most inkább nem megy bele az érzelem-elemzésbe. Egy nagyon kicsit félt attól, hogy talán nem fogja megismerni, de szerencsére ilyesmiről nincs szó. Még a baldachint is hiányolja.
- Ha hiányzik, majd áthozom vagy áthozatom és felakasztjuk itt is.
Olyannal nem foglalkozik, hogy esetleg ehhez az ágyhoz nem illik.
- Mindenki jól van, én is, apró karcolásokat szereztünk csak. Rhae még mindig alszik, de ő is rendben lesz.
Lili optimista, azon felül nem sokat tud a függőséget okozó szerekről, így nem tudja, hogy az elf ékszerésznek, milyen nehézségekkel kell szembenéznie, hogy tényleg ’rendben’ legyen.
- Hát… ami azt illeti, a hintóig már nem jutottál el, volt két nyílpuskásuk.
Alsó ajkába harap, reméli ezzel nem sem sokkolta testvérét. A belépő Naramnak megörül. Ismét ajkába kell harapnia, hogy ne válaszoljon Ethyrlin helyett a feltett kérdésre, már úgy értve, hogy bátyja nevében. Különösen, mikor Lin visszakérdez, mert lehet ez is egy diagnosztizálási pont.

Még mindig dübörög a feje, ahogy fogja kétoldalt, az sem segít.
-Hhmmm… - nyögi csak ki a fejéből.
Egy ideig még fogja a fejét, de eljutnak hozzá húga szavai is. Ahogy enged a lüktetés, úgy meri elvenni a kezét és a szemeit is kinyitni.
-Akkor azért nincs meg felettem a baldachin. – pislog nagyokat.
-Jó, nyugton maradok. Még egy csatazaj nem hiányzik.
-Te hogy vagy? És a többiek? Mi történt. Arra emlékszem, hogy a hintó felé robogok. Ilyen nagy slunggal tuti nem mentem a hintónak.
-Mit keresünk a követségen?
Ekkor lép be a létra termetű, szőke elf.
-Nem tudom. Hogy érzem magam? – hagyja, hogy megfogja az elf a kezét. A bágyadtság ellenére nagyon is toppon van, de érezhető, hogy ez csak pillanatnyi lesz. De nem tud nyugton maradni, sosem szeretett se beteg lenni, se sérült.