A Piactér és Kikötőnegyed utcái, nem nevesített épületei

- Astarte? Ez elég bénán hangzik - dörmög közbe. Ezek a nők! Mindig olyan titokzatosak, mintha bármit is számítana a nevük, a koruk, vagy bármi egyéb olyan egyszerű információ, melyet kínvallatással sem lehetne kihúzni belőlük. Kettejük történetét két külön szálon fonják Montea istennői, nem valószínű hát, hogy a közeljövőben újra kereszteznék egymás útját - ha pedig mégis, Astarte nem tűnik potenciális munkaadónak, így aztán Carwen érdeklődését pimasz viselkedésén túl másban nem keltette fel. Mégsem tehet mást, mint hogy tiszteletben tartja a döntését, és a felkínált nevek közül választ.
- Amara. Könnyen megjegyzem. Rímel a szamárra - somolyog, öntudatlanul is kissé távolabb húzódva a lánytól. Nem olyannak tűnik, mint aki hamar elveszíti a türelmét, de azért jobb minél messzebb lenni tőle. Nem kicsit fájna, ha óvatlan pillanatában a lány tarkón találná sózni azzal a tömött sapkájával.
- Carwen - feleli könnyedén, mintha számára semmit nem jelentene a neve. Talán így is van, hisz nem az ő döntése volt és nem tapad hozzá semmi titkolni való. Annyit sosem ért, hogy egykori gazdái országról országra járva koslassanak utána, arról pedig elképzelése sincs, a szüleitől kapta-e ezt a nevet, vagy van-e neki egyáltalán olyan.
- Jobb lesz, ha vigyázok a számra - jegyzi meg cinkos mosollyal. Tetszik neki a lány pimaszsága. Azt érezteti, hogy nincs Carwenben semmi más, semmi kirívó, hanem épp olyan átlagos, mint bármelyik ficsúr, akivel Astartének korábban dolga lehetett.
- Nem is tudom. Azt hiszem, túl ártatlan vagyok az ilyesmihez...
Meglepő módon egy kicsit azért kíváncsi lenne azokra a mocskos dolgokra, ezt azonban nem adja a lány tudtára. Noha szigorúan véve Astarte nem igazán tett érte semmit, Carwen valamiért mégis úgy érzi, ha legközelebb valamilyen ördögi véletlen folytán egymás útjába sodródnának, fizetség nélkül kisegítené őt bármilyen bajból. Az elf nem ismeri a lekötelezettség fogalmát, így ködös érzéseit csak ekképpen tudja megfogalmazni.
A neki ajánlott ékszer otthagyásával elmúlt a lelkét nyomó teher, de ha maradt is volna bármi ellenérzése, Astarte magyarázata feloldja az összeset. Nem hiszi, hogy bárki is megérdemelné, hogy kirabolják, de nem érdemel sajnálatot az, aki nem fizeti ki rendesen az elvégzett munkát. Ezt a részét Carwen tökéletesen megérti.
Csak egyszer fordul vissza, mert borzolja az idegeit a makacs tekintet, amit a hátán érez. Meglepve látja, hogy nem pont a hátán kellett volna éreznie azt a szempárt, mire halkan, dörmögve felnevet. ~Vicces egy fruska, talán mégis csak Astartének fogom hívni.~
Ezzel a gondolattal tűnik el a sarkon.

- Astarte, Amara, As'eda, Archane... Ebből válassz egyet tetszőlegesen. - Kacsint egyet Carwenre. Szinte sose árulja el a rendes nevét, egy keze elég, ha meg akarja számolni, hányan tudják és még kevesebb ujj kell hozzá, ha azt is mérni akarja, ebből hányan élnek még. Viszont az egyszerűség kedvéért mindig A-betűs neveket használ. Könnyű felfigyelnie rá, s aránylag azt is jól jegyzi, hogy ki melyik A-betűs néven ismeri. Most valamiért több lehetőséget is megadott és beledobta az igazit is. Kíváncsi, mit választ majd a másik.
- Na és a tied? - Dobja vissza elegáns lazasággal a kérdést, de őt szemmel láthatóan érdekli is a válasz. Szerfelett kíváncsi természet.
- Te engem? A fél fogamra se lennél elég! - Arra is kíváncsi lenne, ezt a mondatot vajon hányszor hallhatta Carwen életében, mert azért valahol mókás egy alacsony lánytól egy ilyen megszólalás egy ilyen magas és erősebb férfival szemben.
- Mindenki ilyen félénk az elején, de nem fáj... sőt, élveznéd is mindazt a sok mocskos dolgot, amit tennék veled! - Nem kell kétszer kérni a lányt, hogy kaján megfogalmazásra széles pajzán mosoly kíséretében ugyanolyan kajánsággal feleljen. A végén még fel is vonja szöszke szemöldökeit kérdően, ki nem mondott kérdése, hogy akkor meggyőzte az ébenelfet? Vele tart?
- Nos, nézőpont kérdése, hogy kinek mi kell a túléléshez. Nekem az itt lakó nagysága fél éven át nem fizette ki a béremet, pedig mint láttad, lett volna miből. Összejött némi adósság, meg a fájdalomdíjra is gondolnom kell. - Csevegi már lefele menet a lépcsőn. Hála az összes istennek, hogy ez egy ilyen nyugodt ház. Itt dolgozni mondjuk ezért volt rossz, soha nem történt semmi, mintha csak valami istenek háta mögötti vidéki vityillóban lakott volna.
- Szintúgy! Ha meglátsz valahol egy ablakban, ugorj fel nyugodtan! - Nem lehetett kibírni, hogy ne ilyen pajzánul köszönjön el. Ő maga nem integet, hiszen fognia kell a sapkáját, hogy szét ne szóródjanak a gyűrűk és fülbevalók. Viszont nem indul. Vagy bolond, vagy nagyon hidegvérű profi, hogy nem sietős neki a teljes zsákmánnyal a tett helyszínéről elsietni, csupán várakozón néz az ébenelfre. Ha az távoztában még visszafordul Astarte felé, talán el is kapja a félelf pillantását, hogy mire várt: szépen megnézi a magas férfi fenekét és egyébként magában megállapítja, hogy egyenruhát kéne viselnie Carwennek, mert az iszonyú dögös egy férfin Astarte szerint. Jó fenékkel pláne! Ezután fordul ő is és veszi távozóra a dolgot.

- Ha ennyire nem számít, akkor áruld el a neved! - vág vissza, és igyekszik közben úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelné a válasz. Gyenge színész, látszik rajta a kíváncsiság, hiába próbálja leplezni.
Magasba szalad a szemöldöke, ahogy elképzeli a tűzfátyoli lányokat fűzögető Astartét. Nem igazán tudja, tetszik-e neki ez a kép vagy sem, így inkább megpróbál valami másra koncentrálni. Halakra. A mennyezetre. Szálfegyverekre.
- Csak aztán nehogy a végén még téged fűzzelek be... - teszi hozzá a lány pimaszkodásához, nem mintha látna rá bármi esélyt, hogy tényleg felkerekednek a Tűzfátyolba kurtizánokkal mulatni. Ez esetben be kéne ismernie, hogy azt sem tudja, merre keresse a fogadót. Jobban sérti a büszkeségét, hogy Astarte az erény bajnokának titulálja, de nem vág vissza semmivel, hagyja, hadd higgyen, amit akar. Furcsa is lenne, ha hirtelen elkezdené őt győzködni a maga igazáról.
- Az kéne még! A végén megint kiparancsolnád a közreműködésemet egy másik ablaknál, hogy aztán nagylelkűen felcsalj és tovább mocskold az erényem... - szándékosan fogalmaz kétértelműen, valamiért a lánnyal az ilyen viccek jönnek a legkönnyebben. Talán azért, mert Astarte nem kezeli olyan kényesen a témát, mint a legtöbb nő, sőt, meglehetősen szabadszájú, ha vissza kell vágnia.
- Olyan ostobának nézek ki, mint aki éhen hal az erénye miatt? - Költői kérdés, nem vár rá választ, csak elfelejtette, milyen pimasz a lány, szóval inkább folytatja is, mielőtt még közbevágna valami epés megjegyzéssel. - Elveszem, ami a túléléshez kell, de arra még nem szorulok rá, hogy így oldjam meg a többi gondomat is.
~Talán majd nemsokára~, teszi hozzá gondolatban. A munka az munka, ebben Astarténak igaza volt, csak hát Carwen reméli, a jövőben valamivel kedvezőbb ajánlatokat kap majd annál, mint hogy nyitva felejtett ablakokon segítsen be tolvajokat.
Előre megy, leballag a lépcsőn, ki az épület elé, ahol nemrég még a lány álldogált. Nem tudja, a kölyök követi-e, van-e ideje még diskurálni vagy már sprintel is, szóval a maga részéről rövidre zárja a búcsúzkodást és csak lomhán odaint neki a kezével, mellyel a vállán átvetett batyu száját fogja.
- Örültem.

- Nem a név teszi az embert. Még hogy kölyök... - Méltatlankodásában ugyanakkor derű is van, mert már elég rég nem kölyközték le. Biztos, mert ennyivel magasabb Carwen, azért csinálja. Bár ezen az alapon a férfinak elég kevés személy lehet felnőtt.
- Micsoda önbizalom! A végén még veled tartok és megnézem magamnak azt, ahogy befűzöl magadnak ingyen egy lányt a Tűzfátyolban. Csak nehogy jobban bejöjjön nekik az én "kölyök"-képem. - Pimaszkodik a férfival kicsit, mert megteheti, habár az egzotikusságát ő is látja. Valóban sok szívet megdobogtathatott már ez a magas elf, aki ráadásul vörös hajú, valamint széles válla és izmai sem elhanyagolható tényezők. Már-már kár, hogy ül, így jobban megnézve lehet kéne vetni egy pillantást a hátsójára is. De formás farpofák helyett inkább a szemébe néz Carwennek, eddig nem sok figyelmet tulajdonítva a színének, de ha már így felhívták rá a figyelmet... Majd tekintete követi a szőnyegre tompa kis puffanással érkező nyakéket és színpadiasan felsóhajt a szöszke lány.
- Nah, már megint kifogtam az erény bajnokát! Bezzeg a kenyér és a sajt hirtelen nem fekszi meg a gyomrodat és nem sietsz kihányni. - Von vállat, és fejet csóválva pakol tovább, mialatt Carwen ismét a kamrába megy. Astarte nem siet, vagy nem szívbajos, vagy pontosan ismeri a kiszemelt lakás tulajdonosainak napirendjét. Csak zsebeit tömte meg, meg a sapkát - na jó, a csizmácska szárában még elfért egy díszes markolatú levélkés is, de az nem számít, nem? -, és nem egy sokzsebes ruhában jött. Mintha tudta volna, hogy mennyi értéket fog lelni itt, vagy direkt nem akart volna sokat elvinni. Meg úgy nagyon feltűnő is lett volna az utcán.
- Miért, csak nem segíteni akarsz cipekedni? - Incselkedik széles pimasz vigyorral és visszaveszi a sapkát. A pillantást követi, a nyakék még ott van a szőnyegen továbbra is. Szereti kísérteni az ilyen áldott jó lelkeket, mint ez az ébenelf: vajh visszamegy érte? Kizártnak tartja. Valószínűleg ez lenne az a pont, amikor el kéne szégyellnie magát Astarténak, amiért egy ilyen becsületes és jóhiszemű férfit bűnbe vitt, és most kellene elgondolkodnia eddigi életén... de ez a fennkölt pillanat még várat magára.
- Az én szememhez sem megy. - Csak ennyivel kommentálja az ékszer ottlétét még és az ajtó felé fordul.
- Amúgy ugye tudod, hogy az is lopás, amit te csinálsz? Az már lényegtelen apróság, hogy ékszeres ládikát vagy kamrát fosztogat az ember... vagyis elf.

- Aha, jó kis bemutatkozás volt, kölyök... - megnyomja az utolsó szót, ezzel is kihangsúlyozva, hogy még a nevét sem tudja. Nem mintha számítana, mivel nem valószínű, hogy a jövőben újra találkoznának és ezáltal szükség lenne megjegyezni a másik fél nevét. Carwen mégis szeretné tudni, és ezt egyelőre betudja gyerekes kíváncsiságának.
Astarte nem láthatja, milyen szélesre kúszik a vigyor az arcán a válaszát hallva. ~Nem semmi fruska, az biztos.~ Mire azonban a szöszke fej újból előbukkan valamelyik ajtó mögül, addigra Carwen ugyanolyan életunt képpel rágcsálja tovább a cipót, mint azt korábban tette. Furcsállja ugyan, hogy a lány még nem kezdett el panaszkodni amiatt, milyen kimoshatatlan foltokat hagy a csizmája a bútoron, vagy épp mennyit kell majd takarítania a morzsákat utána, mégsem kérdez rá a hallgatása okára. Ez az első és legfontosabb szabály: ha tudod, hogy nem stimmel valami, akkor is próbáld meg minél jobban kihasználni a helyzetet, mielőtt szembenéznél a problémával.
Nos, ez a probléma egészen más köntösben érkezik, mint gondolta volna.
- Oh. - Ez minden, amit hozzá tud fűzni a felé repülő nyakéket látva. Nem tagadja, meglepődött, nem számított rá, hogy rögtönzött munkaadója éppenséggel cinkostárssá is tette, arra meg még inkább nem, hogy ez az általa kislánynak titulált félvér valójában elég rafkós kisasszony. Így már érti, miért fogadta tárt karokkal a házban.
- Nem rajongok fizetni valamiért, amihez ingyen is hozzájuthatok - fűzi hozzá a nyakéket forgatva. Általában nem hazudik ügyesen, de talán ennyit kinézhet belőle Astarte, hisz olyan távol nem is áll a valóságtól: egzotikus megjelenése miatt omlottak már a karjába nők - talán férfiak is, csak éppen nem igazán izgatta sosem ez az egész testi dolog. Épp ezért tudott viccelődni vele az előbb. - Sajnos a szemem színéhez sem megy.
Azzal a szőnyegre ejti az ékszert, a lányra bízva a további sorsát. Sosem ismerné be, hogy a lelkiismerete nem engedi elvenni, hiába győzködné magát, hogy technikailag már úgyis Astartéé, ő meg azt kezd vele, amit akar. Nem tudja, mit érezzen azzal kapcsolatban, hogy hozzájárult valamihez, amiről fogalma sem volt. Hogy ne kelljen ezen rágódnia, felkel és visszatér a kamrába, miután elfogyasztotta az ebédjét. Ha nem sietős a dolguk, akkor lustán válogat még ezt-azt az alapanyagok és élelmiszerek közül. Ha sietős, akkor is.
Amint megtömte a batyut, a lányhoz lép és kíváncsian szemügyre veszi. Elképzelései szerint egy felfújt hörcsögre hasonlít majd, aki betömött a ruhája összes zugába minden mozdíthatót, amit talált. Felvont szemöldökkel pillant a sapkára, elveszi tőle, ha hagyja, csak hogy megmérje a súlyát.
- Hazajutsz te ennyi cuccal? Félúton összecsuklasz... - visszaadja a sapkát, ha még nem vette volna el, aztán átveti a batyuját a vállán és a letámasztott lándzsájáért lép. Vet egy pillantást a nyakékre, ott van-e még a földön, de csak magában könyveli el akár igen, akár nem.

- Ha-ha! - Hangzik még a felelet, mikor már csak lábai lógnak ki az ablakból, teste többi része pedig már a szobába jutott. Nem kell sokat várnia viszont, hogy Carwen is felérjen, bizonyára hármasával szedte a lépcsőfokokat. Mennyivel kényelmesebb lehet azoknak, akik nagyra nőttek! Kivéve persze ha ágyat kell csináltatni az asztalossal, mert ott bizony drága lesz a fa.
- Akkor minek eszel...Hééé! - Ad hangot méltatlankodásának, mikor csak annyit érzékel, hogy valami puha takarja el a kilátást a fejéből, de csakhamar rájön, hogy az a sapkája, s már vigyorogva tolja vissza feje tetejére előbb, majd leveszi, hiszen idebenn már meleg lenne benne.
- Miért lennél idegen? Hiszen előbb ismertelek meg odalenn. - Olyan természetes hangon közli ezt, mintha tényleg egy olyan naiva lenne, aki szerint az elhangzottak igazak is és így rendben is vannak. Csak ha Carwen még visszapillant a kamra felé igyekezve, akkor láthatja Astarte mosolyát, hogy most csak ugratja. Vagy hát ki tudja, mert az idegent simán magára hagyja a konyha-kamra párosában, ő maga inkább az egyik szobába megy be, de az ajtót nyitva hagyja, már csak a beszélgetés kedvéért is.
- Nos, az első oké! A másodikkal már csúnyán elkéstél, bocs! A harmadikat kihagynám, a negyedik meg... fosszad! Jutna is, maradna is. - Bukkan fel feje az egyik szoba ajtajában, mikor hallja, hogy Carwen is közeledik, legalábbis a konyhához képest mozgásban van.
- De értékelem a szerénységedet, hogy beéred az első kettővel. - Nevet a férfira pimaszul, és ismét eltűnik a szobában. A földre morzsálást és a hanyag eleganciával odébb való söprésre odapillantott, valahogy ez már ösztönszerű annál, aki sokat dolgozott szolgálólányként és az bizony rengeteg takarítással járt, de egyéb reakciót nem vált ki belőle az ébenelf tevékenysége. Semmi rosszalló nézés vagy gyilkos tekintet, vagy a már jól ismert parancsolgató stílusú takarításra való felszólítás.
- Óóó, te kis kárörvendő! De egyébként rengeteg módja van annak, hogy tudja az ember kizárni magát! - Jelenik meg újra a nagyobbik szobában és a helyiség másik felében lévő komódhoz igyekszik, annak fiókjait kezdi kihúzogatni láthatóan keresve valamit de nagyon.
- Ez az! Megvaaan! - Diadalittas mosoly jelenik meg arcán és tekintete is felragyog, aztán folytatja csak Carwen-nek.
- Hol is tartottam? Ja igen, szóval az egyik legtipikusabb lehetőség a kizárásra az az, hogy nincs kulcsom a lakáshoz. Kapd el! - Egy kisebb, kulcshoz képest nagynak tűnő és csillogó tárgy repül a férfi felé, aki ha elkapja, vagy ha mellé esik, akkor egy gyönyörű borostyán nyakéket láthat, ezüst foglalata és finom kialakítása sejteti, hogy precíz törpe munka lehet. Bőkezű fizetség ilyen csekély munkáért.
- Aztán nehogy a Vén Csónakosban verd el rumszagú lotyókra! Ezért már szép illatos lányt kapsz a Tűzfátyolban! Talán még kettőt is. - Hamiskás mosollyal néz fel a férfira, majd a leghalálosabb nyugalommal pakolja ki a fiók további csillogó tartalmát a zsebeibe és hasznosításra kerül a sapka is.

Nyitja a száját, hogy visszavágjon valamivel a lány pimaszságára, de végül nem szól semmit. Nem éri meg az erőfeszítés egy olyan játékban, melyben úgyis könnyedén legyőzi a rutinosabb másik fél. Bár Carwen humorérzéke nagyjából a helyén van, a nyelve közel sem olyan éles, mint lehetne, és mivel szócsatázásból nem lehet megélni, nem is tervezi tovább fejleszteni ezt a készségét.
- Nem mondod... - dörmögi az orra alatt, ahogy a lány megindul felé. Eszében sincs félreállni, tartja magát a szavához és ereje teljéből feldobja a lányt, aki talán nem hallja ugrás közben, de Carwen bizony belenyögött a súlyába. Nem okozott nagyobb erőfeszítést az ablakig felsegíteni, de alábecsülte. Nem is olyan nyegle.
Ellép a faltól épp annyira, hogy lássa, bejut-e a másik, de még el tudja kapni, ha visszapottyanna. Féloldalas vigyorra húzza a száját a megjegyzését hallva.
- Húzd be a hasad... - dirigál lentről önelégülten, aztán ahogy a lány eltűnik az ablak túloldalán, a felszereléséért nyúl. Gondolja, ennyi volt, épp ezért éri váratlanul a köszönet és az invitálás. Nem is érti hirtelen, miért kéne neki most felmennie hozzá, a lakására, arról nem beszélve, hogy mit gondolhatnak a szomszédok a "gyere fel, nem leszek hálátlan" hallatán. Hát még Carwen mire gondol, amikor még amaz kacsint is mellé... Mielőtt azonban megkérdezhetné, mégis mi jár a fejében, a szőke kobak már el is tűnt az ablak mögött. ~Hát jó...~
Felkapja a földről a lány sapkáját és párszor a térdéhez ütve kirázza belőle a port, majd fogja a lándzsáját meg a batyuját és elindul fel az emeletre. Nehéz eltévesztenie, mert a lány már az ajtóban várja, s alig lépte át lassú, gyanakvó mozdulattal a küszöböt, már be is zárul mögötte az ajtó.
- Utálom az almát - jegyzi meg halkan, mielőtt elindulna a mutatott irányba. Ahogy elmegy a lány mellett, baráti ugratás gyanánt a fejére húzza a sapkát, ügyelve rá, hogy egészen az orráig letolja azt, átmenetileg megvakítva. - A szüleid nem bánják, hogy felfegyverkezett idegeneket hívsz fel a lakásodra csak úgy?
Nem szégyenlősködik, bemászik a kamrába és gátlástalanul válogatni kezd. Az ilyen nagylelkűség mögött mindig áll valami trükk, és azt már megtanulta az idők folyamán, hogy ha úgysem kerülheti el, hát jobb mielőbb belaknia és minél több mindent megszereznie, mielőtt szembenézne a csalással. A lány azonban - elvetemült halálvágya ellenére - egészen ártalmatlannak tűnik, az elvégzett "munka" pedig annyira csekély, hogy nincs képe kifosztani a kamrát.
- Mit szólnál hozzá, ha letepernélek, megrontanálak, leszúrnálak, aztán kifosztanám a lakást? - Sajttal és cipóval a kezében lép ki a kamrából, arcán sötét mosoly játszik, ahogy a lányhoz fordul. - Vagy fizetség gyanánt beérném az első kettővel is.
Próbál minél vérszomjasabbnak látszani, az összképen viszont sokat ront, ahogyan éhesen leharapja a sajt felét, belemar a cipóba és összemorzsázza a padlót, amerre jár, az elszórt élelmet pedig a cipője orrával söpri odébb, mintha ennyivel fel is takarította volna. Keres valami ülőalkalmatosságot, és ha a lány nem tartja fel, lustán leheveredik rá, felpakolja a lábát és tovább majszol.
- Hogy tudtad kizárni magad? - kérdi csak úgy mellékesen, de a gunyoros félmosoly nem tűnik közben az arcáról.

- Akkor oda... - Halálos nyugalommal mozdítja így kicsit balra a kezét Astarte emlékezve merre volt a hordó, és közben igyekszik nem maga elé képzelni, miként próbálja bepréselni magát egy ekkora elf egy akkora hordóba.
- Soha senki! - Elégedetten vigyorodik el Astarte a maga pimasz módján. Kétségtelenül kétféle reakciót szül a modora: vagy bejön, vagy kapja a pofont. Na azt nem köszönte volna meg, ha ilyen izmos karoktól kapja azt a pofont, de kockázat nélkül ugyebár nincs győzelem. Figyeli, ahogy Carwen körbenéz az utcában, eljátssza ugyanazt a kört, amit előbb a lány is, s Astarte türelmesen kivárja. Már amennyire ő tud türelmes lenni, szóval van teljes fél perce a férfinak.
- Pszt! Még mindig te vagy a legmagasabb az utcában. - Sugalmazza a bölcs meglátását segítségképpen, hiszen nem véletlenül kérte ő is a férfi segítségét. Márpedig jó lesz sietni kicsit, nehogy túl nagy feltűnést keltsenek.
- Ahhoz értek a legjobban! - Feleli vidám mosollyal, s döntse el Carwen, hogy most ez a parancsolgatásra vagy az ugrásra volt értendő, vagy mindkettőre ebben a sorrendben. De Astarte már tolat is kicsit, annyira úgy sem széles az utca, és jobb biztosra menni a nagyobb lendület végett.
- Jövööök! - Ha esetleg nem volna elég feltűnő egy szöszke "kölyök", amint Carwen felé száguld, akkor be is jelenti, s sapkája közben le is esik fejéről. Elég bizalmi helyzet ez, mert simán megtehetné a másik, hogy másfelé dobja el Astartét, vagy az utolsó pillanatban félreugrik, hátha nem tud a házfal előtt idejében lefékezni a lány, de úgy tűnik, hogy az ébenelf ennél tisztességesebb. Szinte már meg is sajnálta, de csak szinte, meg egyébként is az ablak felé repülve már késő. Sikerül a párkányt elkapni, noha testének a házfallal való találkozása nem volt éppen kellemes érzés még akkor sem, hogyha nem nagyon vannak formás keblei, melyek elsőként ütközhettek volna a fallal és most sajoghatnának. Helyette teszik a csontok, de nincs idő ezen keseregni, pár rúgkapáló mozdulattal kísérve de van annyi erő vékonyka karjaiban, hogy felhúzza magát.
- Miért nem lettem levegő-mágus... - Azért ezt a dünnyögést hallhatja odalenn Carwen, miközben Astarte beljebb löki a félig nyitva lévő ablakszárnyat és csakhamar eltűnik a szobában. Halk, tompa puffanás jelzi, hogy odabent földet ért, de finom macskásabb ügyességű mozdulattal, nem tehetetlen zsákként. Pár másodperc múlva aztán újra megláthatja Carwen a szöszke buksit az ablakban.
- Köszi! Az emeleten a jobbra lévő ajtó, gyere! Nem leszek hálátlan! - Kacsint egyet hozzá, és választ sem várva már el is tűnik a feje az ablakból, helyette az ajtóhoz megy. Úgy sejti, nem kell kétszer invitálni a másikat. Ha Carwen feljön, akkor az ajtóban ott fogadja már a mosolygó lány és hamar beljebb is tessékeli és csukja utána az ajtót.
- Ha feltankolnál almából, balra a konyha, onnan nyílik a kamra. De szolgáld ki magad bármivel, amit ott találsz! - A lakás kellemes, világos, tiszta és rendezett. Csinos, dombtavi és valny'yr-i ízű faragott bútorok jellemzik, meglehetősen sok hajózással és tengerrel kapcsolatos tematikájú festmény lóg a falakon és úgy összhatásában is a közepesen gazdagok (és középkorúak) lakhelyének benyomását kelti, s nem különben a kamra, melyben tényleg sok minden van, mi szem-szájnak ingere.
- Vagy aranyban kéred a fizetséged?

Elég csak elpillantania a lány feje felett, hogy bemérje a pontot, ahova bökött. Egyből összeszalad a szemöldöke.
- Nem hiszem, hogy beférek abba a hordóba - jegyzi meg gunyoros félmosolyra húzva az ajkát, aztán tekintete felvándorol a résnyire nyitva felejtett ablakra. Igen, így már érti a problémát, ennek ellenére még mindig ámulatba ejti az a pimasz hangnem, amit a másik megenged magának. Csodálkozása egészen addig tart, míg el nem kezdenek parancsokat osztogatni neki.
"Nem", vágná rá egyből a kérdésére, hisz már semmi oka gondolkodás nélkül engedelmeskedni mások dirigálásának, mégsem utasítja el. Talán a lány modora az oka, szinte már tetszik neki ez a vakmerő nagyszájúság, ugyanakkor van valami bosszantó is benne.
- Ha már ilyen szépen kéred... - morogja - Ki tudna ellenállni?
Kikerüli a lányt és a kiszemelt ablak alá lép. Felméri a magasságát, aztán újra felméri a lányét, majd nemtetszése jeleként felmorran. Ledobja a batyuját a fal tövébe, letámasztja a lándzsáját is, aztán hátrébb lépve szemügyre veszi a használható tereptárgyakat a közelben. Lát pár ócska hordót és néhány deszkát, de előbb kipróbálná a hagyományos módszert. Ha nem tudja feldobni a lányt az ablakig, majd előáll a B tervvel.
- A parancsolgatáson kívül értesz máshoz is? Ugrani tudsz-e?
A falhoz húzódik és terpeszbe áll az ablak alatt. Halvány, "na lássuk, menni fog-e" mosollyal az arcán pillant fel a lányra, mutatóujjával maga felé édesgetve, mielőtt ujjait stabil bakba fűzné. Nem látja el instrukciókkal, de ahol a másik áll, onnét nekifutással lendületet vehet Carwenig, vagy akár odalépve helyből is indulhatnak, neki igazából mindegy. Csak arra összpontosít, hogy amikor a lány a tenyerébe lép, ereje teljéből feltolja-dobja, aztán készenlétben áll alatta, hogy ha leesne, elkapja.

- Semmi gond, majd megtanítalak én! - Jön vissza azonnal a csípős válasz, szinte zsigerből csattanva. Astarte-nak igazán éles a nyelve, és szereti is másokon élezni. Úgy tudta, hogy az utánakiáltás be fog válni! Kivárja, hogy Carwen megforduljon és odaérjen hozzá, ami meglepően gyorsan meg is történik. Jó lehet ilyen magasnak lenni és ilyen hosszú lábakkal élni! Neki biztos nem kell portál a gyors utazáshoz, elég két-három öles lépés. Nem retten meg a fölé magasodó férfitól, pedig a fizikai fölény megkérdőjelezhetetlen, mégis Astarte lazán vágja csípőre kezeit.
- Most? Most rossz helyen vagy. Ott kéne lenned. - Mutat a ház felé egy bizonytalan pontra vaktában lőve be a kiszemelt ablak alatti helyet, ami már csak azért is bizonytalan, mert oda sem néz. Rendben van, hogy az ember vakmerő egy ekkora emberrel vagyis elffel szemben, de attól még tartsa rajta a szemét!
- Nem tudom, ismersz? - Kérdez vissza, egy pillanatnyi ideig Astarte arcán a zavar jelei láthatóak, próbálja betájolni a férfit az elmúlt kétszáztizenkilenc évbe, de nem. Semmi emlék. Pedig egy ilyen magas és ráadásul vörös hajú elfet nem lehet elfelejteni egykönnyen.
- Tarts bakot, vegyél a nyakadba vagy emelj fel, bánom is én melyik. Kizártam magam a lakásomból, de ott résnyire nyitva maradt az ablak, csak fel kéne jutnom oda. Segítesz? - Na jó, ebben a szorult helyzetben nem lesz parancsolgató, felajánlja a választás lehetőségét, legalábbis a látszatát.

Enyhén szólva meglepődik, amikor az imént elhajított almacsutka elsüvít a füle mellett, centikre tőle. Értetlenül pillant előbb a rögtönzött fegyverre, aztán a válla felett a kölyökre, aki bevetette ellene. ~Nem is kölyök~, emlékezteti magát, de akkor sem tud elvonatkoztatni tőle.
- Nem tudlak megtanítani célozni. Esélytelen - feleli unottan, mert hát mi másban kéne a lánynak pont az ő segítsége? Na jó, talán mutathatna neki egy-két technikát, amit még az apjától tanult, habár az öreg arra sosem tért ki, hogyan kell hozzáértőn tarkón dobni valakit egy almacsutkával. Legközelebb pontosabban fogalmaz és hozzáteszi, hogy nem akarja megtanítani.
Már épp tovább indulna, de a lány megint utána rikkant. Kezdi bosszantani, főként az, hogy vele nem szoktak csak úgy pimaszkodni, főleg a nála kisebbek nem. Sokszor belekötnek, nem arról van szó, de általában részeg és talpig felfegyverzett alakok, nem egy... hát, kölyök. Elképzelni sem tudja, mit akar tőle, vagy honnan szed annyi halálvágyat, hogy egy hozzá hasonló szörnyeteggel kakaskodjon. Jól emlékszik még erre a szóra, ezt használta a legelső gazdája, amikor megpillantotta Carwen vörös haját. Pedig akkor még fegyvert sem foghatott a kezébe!
Szóval sarkon fordul és pár nyújtott lépéssel máris a lány előtt terem. Nem mozog gyorsan, csak hosszú lábai és a meglepetés ereje miatt tűnhet sebesebbnek, ahogy a közel két méterével fölé magasodik. Jégkék szemében szikrák pattognak, a lándzsája végét türelmetlenül a talajhoz üti.
- Itt vagyok. És most?
Ahogy így belebámul a lány arcába, a harag helyét egyszerre bizonytalanság váltja fel, kétkedve méri végig.
- Ismerlek?
De akármennyire is kutat az emlékeiben, nem ugrik be neki, miért tűnik ismerősnek a lány arca. Ahány helyen eddig megfordult könnyen meglehet, hogy egyszer elmentek egymás mellett. Carwennek amúgy sincsenek ismerősei.
- Mindegy. Mit akarsz?

Méregzölden villannak szemei a férfira válla fölött hátratekintve, mikor a másik morog egy szót Astarte szerint szándékosan félhangosan. Most bezzeg bújik a csuklya árnyékába, milyen tipikus! Férfiak...! Nem is törődik tovább vele, magában fortyog egy kicsit, de inkább próbál a problémára és annak megoldására koncentrálni, hiszen a legdühítőbb a férfi egyetlen szavában az volt, hogy igaza van. Piszkosul igaza. Hallja, hogy mögötte motoszkál, matat, valamit csinál, éppen csak odasandít s nyugtázza, hogy legalább nem bosszantja itt tovább, mert továbbáll, hogy aztán meglepődve pillantson le a csizmájára. Ez most komoly?!
~ Jól van öregem, te akartad!~ Azzal a lendülettel kapja fel az almacsutkát, nem finnyáskodik, hogy almától maszatos meg talán még nyálas is lesz a keze, marokra fogja, ahogy kell és már dobja is egyenesen Carwen után. Astarte célja szerint fejbe akarja dobni őt vele, ami persze kellemetlenségen túl más bajt nem okoz a másiknak, de valószínűleg a csuklyával fedett füle mellett fog elzúgni az almacsutka. Ha egy almának lehet szele, na azt most megérezhette a férfi!
- Ha már az almától ilyen nagyra nőttél, talán segíthetnél is! - Kiáltja utána igazi kis pukkancs módon, de bátorság van benne, mert több fejjel kisebb lehet a másiknál, ez viszont mit sem zavarja őt. Mi több, ha Carwen visszafordul felé, akkor láthatja a dacosan felszegett állat, mintha ettől kemény két centivel magasabb lenne a lány.
- Na, félsz idejönni? Nem harapok. Nagyot. - Direkt húzza a másik agyát, hátha a férfi büszkeség nem hagyja továbbmenni őt, hiszen ki tudja akkor miket kiabálna utána Astarte?

A szemközti épület tövében üldögél, hátát a falnak vetve, és lustán majszol egy almát. Jobb térdét felhúzta, arra támasztva rá a karját, a másik lábát pedig kényelmesen kinyújtotta az útra, néhány kellemetlen pillanatot okozva ezzel az erre tébláboló, figyelmetlen járókelőknek. Szerencsére ezekben a késő délutáni órákban már nincsen belőlük túl sok, így kedvére heverészhet a porban, elfoglalva hosszú végtagjaival a szűk kis utca jelentős részét. Lándzsáját az épület falának támasztotta, a pengét, mint mindig, most is sötétbarna rongyba bugyolálta, amit madzaggal erősített a nyélhez. Batyuja félig kibontva hever mellette, abból halászta elő nemrég a friss gyümölcsöt, amit most unottan csipeget. Egy ideje már figyeli a lányt, szinte idáig hallja, hogyan nyikorognak a fogaskerekek a hamvasszőke fürtök alatt. Próbálja leplezni, hogy érdekelné, miért jött le az egyik lakó az utcára csak azért, hogy aztán lentről bámulja az ablakokat, de inkább azon mereng, hogyan lehet egy gyerekre fűzőt adni. Főleg egy ilyen vézna gyerekre. Na jó, véznának talán nem mondaná. Kissé oldalra billenti a fejét, hátha más szögből is szemügyre tudja venni az alakját, végül beleun a vizslatásba és inkább ő is az ablakokat kezdi el bámulni. Vajon melyik keltette fel a kislány figyelmét? Mi érdekeset lát egyáltalán bármelyikben? Úgy fürkészi őket, mintha menten be akarna mászni az egyiken.
Hogy ezt a teóriát ellenőrizze, óvatosan kiles a köpenye alól. Csak egyetlen szívdobbanásra emeli feljebb a csuklyát mutatóujja hegyével, aztán rögvest vissza is ejti a homlokára, ügyelve rá, hogy az anyag lefedjen minden egyes vörös tincset.
- Esélytelen - morogja az orra alatt, némileg mégis hangosabban, mint szerette volna. Amint erre ráeszmél, leszegi a fejét és mélyebbre húzza a csuklyát az arcán. Még mindig a nyári, rövid ujjú, sötétbarna köpenyét viseli; mondhatnánk, hogy a legújabb divat szerint lett szabva, valójában azonban egy rozsdás késsel vágta le a felesleges részeket. Az ujj könyék fölé ér, az alja pedig a hasa közepéig, ennyi kell ahhoz, hogy az arca rejtve maradjon és kényelmesen, gyorsan tudjon mozogni. Alatta viseltes, fekete mellényt hord testhezálló, fekete felsővel, egy jobb napokat megélt, bő, sötét nadrággal, melynek szárait kopott csizmájába tűrte.
Miután csutkáig rágta az almát, összezárja a batyuját és talpra áll. Komótosan leporolja magát, átveti a vállán a csomagot, kézbe veszi a lándzsáját, majd még vet egy látszólag közömbös pillantást a gyerek felé. Most, hogy más szögből látja az arcát, meglepve jön rá, hogy nem is annyira gyerek. Alacsony és fiús, de határozottan nem gyerek. ~Mit számít?~
Elindul az utcán, a válla felett hajítva el a csutkát, mely a lány cipőjén koppanva végül a földön landol.

Kicsit hátrébb tolódik az egyszerű kis sapka a fején, ahogy hamvasszőke tincseibe túr megvakargatván fejét gondterhelten. Épp kilépett az utcára az egyik kapualjból, de nem távolodott el tőle túlságosan, alig pár lépésnyire és nem is az utcával vagy az utca népével foglalkozik - e késő délutáni órában egyébként sem járnak itt sokan, csendes utcácska ez -, hanem ravaszul villanó zöld szemeit az egyik emeleti ablak felé irányítja. Csípőre tett kézzel, szeplőkkel hintett pofija fölött hunyorogva nézi kitartóan az egyik ablakot: az egyetlent, amelyik résnyire nyitva van. Majd tekintete ide-oda cikázik a háznál, a mellette lévő házra is, még véletlenül sem futtattak itt egyik házra sem valami kúszónövényt, mi kapaszkodót jelenthetne! Tovább kutat tekintete más megoldást keresvén: amott egy régi rozoga hordó, valaki kitette, de vajon megbírná a súlyát? És leginkább: ezzel lenne eléggé magas, hogy felérjen az ablakig? Nem nőtt magasra, ezért leginkább Adar Ishir időjárását szokta okolni, elvégre ott nem sokat állhat kinn az ember lánya az esőn. Praktikus méret egyébiránt, kivéve most. Csak fel kellene oda valahogy mászni! Ehhez legalább az öltözete alkalmas: fekete, vékony, de izmos lábait követő nadrág, alacsony szárú puha őzbőr csizmácskák a kopottabb fajtából, fehér ing és barna fűző. Ez utóbbi nem emel ki semmiféle tetszetős dekoltázst, alkata túl fiús ehhez, de nem is próbál meg finom úrihölgyként tetszelegni. Ők sosem hordanak rövid kis tőrt az oldalukon.

~ Vannak ennek a ruhának hátrányai. Vajon egy szegénylány megnézhet egy olyan ékszert? Ó, végülis miért ne? Azt hiszik ábrándozok, de hátha még megsajnálnak és árkedvezményt is kapok. A szép szegénylány. Pompás szerep!~ *Tudja, hogy vannak még nála is szebb nők - bár ilyent ritkán látni és női jó szokásként azonnal keresi rajtuk azokat a pontokat, amelyekben ő veri őket, s csodás hajkoronája a türkizes tengerzöld szemeivel sosem hagyják cserben -, de tisztában van vele, hogy az átlagosnál jóval szebbnek született, s míg ez így van és nem indul hervadásnak, ki kell használnia. Lényeg a lényeg, máris odafordul a megfelelő árushoz, s már venné fel a félszeg, de kedves mosolyt, némileg leszegett fejjel, hogy az árus majd kicsit le-lehajoljon, hogy megnézhesse szépséges arcát és szemeit, mikor hirtelen fordul vele a világ és az utca, keményen puffan a földön.*
~ Az Istennő segítsen, csak kék-zöld folt ne maradjon!~ *Az ő (ál)munkájában nem engedheti meg, hogy egy pillanatig is tökéletlen legyen. Ront a hírnevén, ami azért szépen terjed a városban. Első gondolata hát saját maga volt, aztán gondolt csak azzal, hogy mi is történt, és hogy valaki rajta fekszik! Elsőnek csak a szép hajszínt látja egy fonat képében, meg kell hagyni, éppolyan különleges haja van az ismeretlen merénylőnek, mint neki.*
- ... *Hogy mi lenne a mondandója az a nagyközönség és Mil számára nem derül ki, mert a rajta fekvő lány belefojtja a szót. Mit szót! Épp csak ajkait tudta kinyitni, szókezdeménynek se nevezhetjük! Le a kalappal Mil előtt, nem mindennapi teljesítmény ez Ginnyvel szemben. A magyarázatra figyelnie kell, hogy felfogja. Nem mert csekélyértelmű lenne, hanem mert úgy hadar a lány, hogy mire felfogja az ember az egyik mondatot, Mil már a következő végénél jár. De Ginny arcán egyre szélesedik a mosoly, majd a végén felnevet, ami némi rázkódással is jár a magyarázkodó, ám róla még le nem kászálódó lány számára.*
- Máris megkedveltelek! Nincs baj, de nem vagy véletlenül herbalista? Kertész vagy papnő? *Sorol pár lehetőséget, elvégre e szakmák és hivatások esetén gyógynövényekkel kerül kapcsolatba az ember. Eddigre lemászik róla Mil, s ő lesz az, aki felsegíti Ginnyt, aki el is fogadja a segítséget.*
- Szólj hozzá, elvileg ez a lovagok országa, de az összes férfi úgy elment mellettünk, mintha itt se lennénk! Jó, hogy ránk nem léptek! *Néha nem tudja letagadni, hogy az Arany Városokból jött és az egykori gyarmatország népét bizonyos tekintetben képmutatónak tartja. Vissza kéne hódítani. Na mindegy, majd egy másik napon. Leporolgatja magát, s közben jut eszébe, hogy lehet a lány dombtavi és nem veszi jó néven a sértő megjegyzést. Végülis, a férfiakra vonatkozott Ginny mondata, s kis szerencsével nem valami solderre - vagy hogy is hívják itt a katonai pályát választókat - udvarol neki, hogy szívére vegye.*
- S te? Egyben vagy? *Jut eszébe nagy sokára mások felől is érdeklődni, miközben végigméri Milt.*
~ Hát a színekhez nincs érzéke, pedig ezt a hajat ki kéne emelni. Egy krémszínű... nem, mandulaszínű ruha, igen. Sebaj, így ő sem lesz szebb nálam.~ *Ez kárpótolja az esetleges kék-zöld foltokért, legalábbis egy ideig-óráig.*
- Mulatni mész? *Érdeklődik csevegőn, mert nagyjából a Mulatónegyed felé tarthatott a lány. Valahogy nem jut eszébe érdeklődni a neve után. Ez még egy nem is olyan régi szokás, sok rabszolgájuk nevét máig nem tudja vagy keveri. Főleg a konyhán dolgozókét. De mindig megkapta, amit akart, nemcsak mert ő volt a kisúrnő, hanem mert a megszólítás kerülésével tudott ő kedves is lenni, legtöbbször ráadásul őszintén. Csak a fáradtságot nem vette a nevek jegyzéséhez.*

Sötétkék, szoknyaszerűen bő nadrág szárai lebbenik körbe alkatához képest szép, hosszú, ám termetén még így sem magasító lábait. Alacsonyságához mérten olyan ruhákat visel, melyek nem nyomják össze optikailag, s bár azért nagy válogatási lehetősége nincs, mert alig létezik pár váltás ruhája, mindig igyekszik a legnormálisabbat kiválasztani, a napi hangulatához, helyzetéhez illőn. Most ehhez a szerinte igen rafináltan szabott nadrághoz egy minden rafináltságtól mentes, sokszínű ingblúzt választott, s egyetlen saruját vette fel még az öltözéket kiegészítendő. Nem, mintha nem szeretne inkább mezítelen lábbal szaladgálni mindenfelé. Mil és a színek egyébként is elég érdekes kapcsolatban állnak egymással. Bármit képes felvenni bármivel és az sem érdekli, hogy vöröses-mézes hajkoronájához – melyet most fejtetőről indított fonatba fogott – vagy zöld szemeihez illenek-e ruházatának árnyalatai.
Annyira régen nem beszélt már igazat magáról, hogy most eljutott oda, hogy szépen számot is vessen. A kinek lényegtelen, de a mit mondottakon el kell révedezzen, főképpen amiatt, mert nem szeretné újra ellőni azon dolgokat, amiket már első kimondáskor is butaságnak talált. Vannak témák, amiket kategorikusan kerül, azokkal most sem foglalkozik. Származása tabu, arról nem hajlandó vitát nyitni. Ha kérdezik, akkor a kedvenc válaszával él, mely szerint homályba burkolja a dolgokat. Persze, nyilván látszik rajta nyomaiban, hogy mi is a helyzet vele, de általában olyan körökben forog, ahol eleget ittak már a népek ahhoz, hogy ne legyen topon a megfigyelőképességük. Így sokkal egyszerűbb.
Régen másképpen élt, mást csinált, másmilyen volt. De amióta lelkének szebbik fele végleg lehunyta a szemét, azóta nem tud az lenni, akinek született. Hiányzik az életének egy fontos része, a megtévesztéseinek legsegítőbb alkotóeleme, s így azért nehéz. Arról nem is beszélve, hogy egy ideig megszólalni sem bírt ikre halála után, nem hogy hazudni. A gyászról nem beszélt, de másról nem jutottak eszébe szavak. Aztán ez elmúlt, s mára már egész egyszerűen képes beszélgetni, csacsogva hazudja ki magából a szavakat, annyit beszél, ami tucat személynek elég lenne egy szuszra. De most nem. Most nem beszél, csak gondolkodik. Tegnap azt mondta, hogy – emeli fel jobb kezének hüvelykujját. Mondta még azt is, hogy – mutatóujjig jut a számolásban, számvetésben. Annyira rá van gyógyulva saját világára, hogy fel se tűnik neki, amikor gyűrűsujjnál jár a gondolkodásban-ujjon való mutogatásban és úgy tekintélyesen nekimegy valakinek.
- Juj!
Szalad ki ennyi a száján és nem több. Arra eszmél, hogy a földön hasal, s már keresi is maga alatt a letarolt személyt. Vajon fellökte és ő ráesett? Na az kínos lenne. Mindenesetre akármi is történt, ő azzal kompenzál, amije van. Balszerencsés találkozásukra borítja követhetetlen hadarásának fátylát.
- Hát én igazán nem akartam fellökni senkit, ne haragudj, éppen csak nem vettelek észre! Persze, lehettem volna figyelmesebb, elvégre nem egyedül vagyok az utcán, de olyan kis szeles vagyok, mindenki szokta mondani, hogy az orrom elé kéne nézni, de ha szó szerint az orrom elé nézek, akkor összeszalad a látóterem és bandzsítani kezdek, amitől meg megfájdul a fejem, ami miatt meg be kell csukjam a szememet és ha becsukom, akkor ott vagyok, ahol a part szakad. Nincs nagy baj, ugye?
Próbálkozik nagyon udvarias lenni, bár a magázás az nem megy neki. Soha nem is ment, mintha az agya egyszerűen kizárná a magázó formulákat. Közben akárhogy is esett, feltápászkodik, s ha mégis fellökött valakit, akkor kezét nyújtja, hogy felsegítse a másik felet, a számára idegen nőt is.

*Alig feltűnő, hogy nem dombtavi. De tényleg, ma különösen ügyelt rá. Persze, ha az egykori anyaország, az Arany Városok viseletében jelenne meg, pláne rangjához - vagyis pontosabban vagyonához - illően, kitűnne a tömegből, mint az itt élő vagy megforduló külhoniak. Ám ő valamennyire asszimilálódott, részben mert szökésben van, s részben mert duplán szökésben van. Az eredeti szökéssel hagyta ott régi életét és a rá váró igen kétes jövőt, ezzel a jelenlegi másodikkal pedig csak ideiglenesen az utána leselkedő szemeket. Egészen biztos benne, hogy az a félelf figyelteti őt, de nem biztos benne, hogy ezzel a jelenlegi álcával sikerült a kiküldött szemeit átverni. Lehet nem volt a legzseniálisabb ötlet olyan lánynak állni, de ott keresnék a legkevésbé. Most pedig kiszökött kicsit szabadon levegőzni egy egyszerű nadrágban és egy szürke színű ingben, átlagos saruval a lábán. Ilyesmi ruhát látott a lányon, aki hozzá jár takarítani, s igyekezett hűen leutánozni. Igazából egy számára már vacaknak minősített, de amúgy jó állapotú ruhát ajándékozott a lánynak, s nem kellett nagyon biztatnia, hogy hagyja a régi göncöket, az újban menjen haza, hadd csodálja meg az udvarlója. Ginny már jó előre kinézte, hogy hasonló a méretük, alkatuk, tehát kapóra jött. Csak ne borzadna ösztönösen a rosszabb minőségű és a seszínű anyagoktól! Végeredményben egészen jól belevegyül a tömegbe, a legtöbb stenere, azaz alacsonyabb származású dombtavi ilyesmi egyszerű holmikat hord, míg mellettük fűzős, nagyszoknyás, finom anyagú ruhákat viselő abesserre-hölgyek haladnak el. Soha nem szokta aranyba hajló tincseit lófarokba fogni, s nagyon unszolnia kellett magát a tükör előtt, hogy így utcára lépjen. Milyen... unalmas viselet! Létezik egyáltalán bárki, akinek ez előnyösen áll? Egy kis herbalista trükk, s máris fakóbb szőkének tűnnek tincsei, melyek egyik fő ismérvei az Arany Tűzmadárnak, ahogy emlegetni szokták. Persze csak azután, hogy ő elérte, hogy pletykáljanak róla. Most viszont elégedett sóhajjal veszi tudomásul, hogy nem ismerik fel! Néha stresszes tud lenni a dicsfény, akár hiszik, akár nem.*
~ Lássuk, mit tartogat ma nekem Ederthin!~ *Ötlete van, így lépteit arrafelé irányítja. A nap lassan lenyugodni készül, alacsonyan jár már, de még bevilágítja az utcákat hosszúra nyúló árnyékokat keltve. Még számos üzlet és műhely nyitva tart, de akiknek nincs dolga, a Mulatónegyed felé veszik lépteiket, hogy szórakozzanak kicsit. Milyen ironikus. Aki a Mulatónegyedben lakik, az meg onnan kifele megy, a változatosság kedvéért. Így tesz Ginny is, hamarosan a Mulatónegyed és Kikötőnegyed néha nem is olyan világos határánál jár.*

Teljesen összezavarják Thalassa válaszai és reakciói. A nevetéstől végigfut a gerincén a borzongás, de ez fázós remegésétől észrevehetetlen. Talán valamiféle delíriumos állapotban lehet, sőt mi több, nagyon is valószínű. Nehezen fókuszál rá a visszatérő nőre, monoton beszédét nem érti, de a hangsúlyokból és a hangszínből Lili ismét érteni véli a jelentést. Ennyire rosszul lenne, hogy már imádkoznak érte?
Nem kérdezi meg hangosan, nem azért mert fél a választól, hanem mert túlságosan sok fájdalommal járna. A másodpercek múlásával azonban már nem csak a beszéd járna fájdalommal, már a puszta létezés is kínt okoz a gyertyalánghajú lánynak. Olyan erősen harap ajkába, hogy vére is kiserken, de észre se veszi, lassan teljesen belecsúszik a fájdalommentes, tejfehér delíriumos ködbe, ami aztán lassan kezd ritkulni, ahogy az éles fájdalom csillapodni kezd.
- Mézes fánk. – Keresi a történet darabkáit. – Mézes fánkért indultam, de aztán egy fiatal lány útbaigazítást kért.
Nem akarja nagy plénum előtt is kifejteni, hogy mennyire ostoba volt, hogy maga ajánlotta fel, hogy elkíséri, de feltételezhetően nem kell sok, hogy Thalassa összerakja a történetet.
- Köszönöm.
Mondja közben a nőnek, mikor befejezte sebei bekötözését. Adariul mondta volna, de egyszerűen nem találta a megfelelő szavakat, így maradt anyanyelvénél. Feltételezi ezt biztosan megérti a nő, ha mást nem is – mivel Thalassa végig így beszélt hozzá, ebből feltételezi, hogy csak ezt a nyelvet beszéli. A biztonság kedvéért kiprésel magából egy halovány mosolyt, aztán felpillant a férfira. Nyelve hegyén, hogy igenis megköszönje, mert akármit mondjon is, Lili nem hinné, hogy ne vinné haza. De mivel tényleg hálás neki, hogy összekaparta és megmentette, ezért egyelőre ezzel fejezi ki háláját, hogy szót fogad. Aztán majd megköszöni, ha hazaértek.
- Tartozás?
Megint kissé összezavarodik, láthatóan nem tudja, miről van szó. Nem azért nem hagyta sorsára a férfit, hogy aztán behajtsa rajta a tartozást.
Elhárítaná a támogatást, de a talpra állásnál érzi, hogy igenis szüksége van segítségre. A sebei bekötése tehát nem adta vissza erejét. Azért nem hagyja el magát teljesen, de mégiscsak Thalassára támaszkodik jórészt.
- Igyekszek.
Szinte fel kell tenni őt a nyeregbe, de ott aztán már képes megülni, míg megmentője is felül mögé, aztán akármennyire is szégyelli gyengeségét, nekidől.
- A Felsőnegyedben lakok, a Palota északkeleti sarkától északra.