A Piactér és Kikötőnegyed utcái, nem nevesített épületei

A Piactér és Kikötő között lévő utcák és terek adnak helyet számos kisebb-nagyobb üzletnek, műhelynek és a Kikötő felé közelítve a raktáraknak. Világos szerkezetűek, szélesek és napfényesek az utcák és az udvarok. A keresett üzletek és műhelyek megtalálásában cégérek segítenek. A növényeket kedvelőknek sem lesz itt nyomasztó érzése, mert ugyan annyi hely nincs, hogy kisebb parkokat alakíthassanak ki a kis tereken vagy fákat ültethessenek, ezért számos ház falára futtattak fel különféle kúszónövényeket, ezek jó része az év egy-egy szakaszában színes virágokat is hoznak. Egyes régi házakat annyira befutott már a növény, hogy a fal színét már meg se lehet állapítani, csupán ablakait és ajtóit és a falról kinyúló cégértábláját lehet látni.
Az épületek többnyire egy- vagy kétszintes házak, szinte mindegyik rendelkezik kisebb-nagyobb udvarral attól függően, szükséges-e nagyobb udvar a műhely tevékenységeihez. A ház hátsó részeiben illetve az emeleten a kereskedő vagy mesterember él a családjával, valamint a Kikötőhöz közelebb eső részen élnek a hajózással foglalkozó mesteremberek, és kereskedők. Akadnak egészen kicsi üzletek is, ezek jobbára egy-egy termek vagy szobák, olykor a sok árutól éppen csak egy-két ember tud bent megfordulni. Ezekben az utcákban lehet megvenni mindazon termékeket, melyeket a piacon nem árulnak, például a kézműves termékeket, köztük a híres dombtavi üvegeket, bársonyt és csipkét is. Továbbá fazekas-, kovács-, herbalista- és ékszerész-műhelyek találhatóak itt meg, és a város legjobb szabói, kelmekészítői is ezen a környéken élnek.

Kissé fásultan veszi tudomásul a számára idegen nő jelenlétét a helyiségben. Nem zavarja, de nem is örül neki, hogy is hatna rá bárhogyan is? Hisz nem ismeri. Ha tovább tanulmányozhatná, talán feltűnne neki riadt arckifejezése, de Thalassa ismét csak magára vonja figyelmét.
- Nahát, beszélsz adariul?
Keresi a szavak jelentését, tudja, hogy ismeri a szavakat, legalábbis a többségét, mégse áll össze a fejében a mondat értelme. A hangsúlyból és az asszony távozásából viszont egyértelmű, hogy valamiféle utasítás hangzott el.
Ellenkezés nélkül, engedelmesen ül le a székre, úgy látszik a küszöböt átlépve ellenkezése abszolút eloszlott. Már csak azért is, mert lábai remegve könnyebbültek meg, hogy már nem kell tartaniuk teljes súlyát. Kissé fázik, ami enyhe vacogással jár… talán a remegés kifejezőbb lenne. Úgy látszik Thalassa hamarabb átlátta, milyen állapotban is van, mikor ő maga még is érzékelte és haza akart menni. Felötlik benne a gyanú, hogy gyógyító lehet a férfi, hisz a kezét is magához húzza, minden bizonnyal vizsgálat céljából. Szinte mohónak mondaná, ahogy tenyere fölé hajol. ~ Ennyire nagy benne a gyógyítási vágy? ~ csodálkozik el, aztán megérzi a furcsa, szívó érzést. Nem mondaná kellemesnek.
- Mi… mit csinálsz? Nem volt mérgezett a penge…
Habár nem biztos benne, de ha az volt, akkor már úgyis mindegy, ha nem volt, akkor meg csak szimplán nem érti.
- Ne… ne csináld…rosszat csinált az a lányt, vérmágiát használt, így bajod lesz neked is..
Nem ismeri ezt a fajta mágiát, de amiket a lány mondott… jobbnak látná, ha nem kerülne senki a vére közelébe, pláne nem ilyen fajta közelségbe. Megpróbálja elhúzni a kezét, de Thalassa most is határozottabb és erősebb nála. A kérdésre nem válaszol, csak ajkába harap és kényszeríti magát, hogy lazítsa el magát. Meg kell bíznia benne.
Nem akar az eddiginél is gyengébbnek tűnik, aki a gyógyítókezelést se bírja elviselni, habár könnyek szöknek a szemébe a furcsa fájdalomtól, ilyet még nem érzett. Inkább becsukja szemeit és elfordítja a fejét, hogy ne lássa a bizarr jelenetet, sajnos az érzést nem ilyen könnyű kizárni. Ha tovább erősödik a fájdalom, akkor nem fogja tudni megállni, hogy halk nyöszörgés hagyja el ajkait.

Az összerezzenésre egy pillanatra megremegnek orrcimpái. Szereti ezt látni és érezni, de most nem mehet tovább ennél a határnál. Elvégre tartozik neki. Reméli, hogy már nem sokáig.
Egy kicsit jobban megtartja Amelia kezét, amikor el akarná vonni tőle.
A kérdésre csak sötéten villannak szemei, szótlanul. Azzal cseppet sem törődik, hogy a lány mennyire zavart állapotban van. Számára minden az adok-kapok, birtoklok elven működik.
A házban egy idősebb nő riadtan mered rá a tűzhely mögül.
-Húzz ki egy tál friss hideg vízért és patyolattiszta kendőért. – recsegi neki oda adar ishiriül. A nő eltűnik.
-Ülj le. – semmi kérés. Csak a székre mutat.
Jobban megnézi a sebet.
~Pancser munka… de kezdetnek nem rossz…~ Majd csuklónál és a kézfejnél a másik kezével megfogja, ráhajol és elkezdi szívni a sebet. Nem köpi ki, csak rátapad a tenyerére és szívja, megállás nélkül. Ha Amelia ficánkolni kezdene, jobban megfogja a kezét és a keze fölé hajolva szólal meg.
-Akarod, hogy jobb legyen, vagy nem?
Ám rajta egyáltalán nem a gyógyítási szándék a mozgatórugó, látni rajta. Ahogy először a kéz fölé hajol, mintha valami csemegét látna. Ami számára így is van. A sötétségből táplálkozik.
Ha Amelia hagyja, akkor a fájdalom erősebb lesz, mintha az a valami nagyon ragaszkodna hozzá.

Összerezzen a fülébe suttogott szavakra. Nem megszokott számára, hogy a fülébe sugdossanak a piacon. Máshol se nagyon. Ráadásul az iménti események fényében nem meglepő, hogy érzékenyen érinti, hogy egy másik személy célzottan lépett be személyes szférájába.
Ha nem lenne ismerős neki a hang, akkor most rögtön kiabálni kezdene, míg nem nyomódik oldalához valami penge. Így viszont nem ellenkezik, még akkor sem, amikor kés helyett a férfi kezét érzi meg derekán. Kezét azonban elhúzná az érintés elől, nem, nem a fájdalom miatt, hisz a seb tenyerén nem fáj jobban.
- Ne…
Tisztátalannak érzi kezeit, és nem akarja, hogy más is azzá váljon, mert megérinti ott. Thalassa azonban határozottan fogja és irányítja, halk ellenkezését talán meg se hallotta.
- Miért?
Nem látja értelmét, hogy egy számára idegen házba menjen be. Talán nem is ismerős irányítja? Lehet félrehallotta az imént. Elvégre hosszú hetek óta nem találkoztak, akkor se sokszor hallotta beszélni. Elbizonytalanodik és egyúttal összezavarodik. Újra emlékeiben kutat, hogy felidézze a kísértetkalandot. Felpillant Thalassára és megnyugszik. Tényleg a fekete hajú férfi van mellette, akit ismer és aki ismeri őt. Azt azonban még most se érti, miért kell bemenniük a házba… ennyire rosszul lenne? Nem érzi magát annyira borzalmasan, hogy indokolt lenne az ajtó berúgása. Vagy mégis? És Thalassa berúgja a saját ajtaját, hogy segítsen rajta? Ez meglepi, a kaland során nem vette észre, hogy ilyen puszipajtások lettek volna. Talán tényleg rosszul ítélte meg.

-Egy ilyen szép hölgynek itt nincs túl sok keresnivalója. – halkan suttogja a fülébe a szőkeségnek, hátulról, hozva a formáját.
A mai seftelés java része még hátra van, de egy nagyon jó boltot már sikerült megkötnie. Elégedetten lépett ki a ház ajtaján, hogy aztán megpillantsa, ahogy a szőke, akinek tartása és szőke hajzuhataga nagyon ismerős volt, bizonytalanul araszol.
Simán el akart menni mellette, nem jótékony nagybácsi és nem mellesleg ugyan kinek van kedve olyannal találkozni, aki tudja, megtudta, mi is tulajdonképpen. Általában „azt” eddig az utolsó emlékképként vitték magukkal a hullák. Ez pedig itt mozog. Igaz, furán, de mozog.
~Viszont…~ tartozik neki és tartozni a legrosszabb dolog. Ott hagyhatták volna, e helyett, amikor magához tért, már java részt meggyógyították. Morgós kedve is lett egyből, mert tudta, hogy ezzel így lóg nekik.
Keze már csúszik is a lány kezére, a másik a derekára, akármennyire is ellenkezne. Érezte az onnan sugárzó sötét energiát, szinte vonzotta, mint molylepkét a lámpafény.
-Menjünk oda be. – a nyanya nem fog neki örülni, főleg, hogy tegnap szedte be a havi beszedni valót, de magasról tesz rá. A hangja pedig a szokásos: hideg és rideg, unott. Még a végén rájönnek, hogy ő a jósnő is. Elég szépen keres vele, sok bolond pénzes tér be hozzá.
Szinte berúgja az ajtót.

Szinte pislogás nélkül, tágra nyílt szemekkel figyel Astartéra. Még mindig zavart, de a fenyegetést felfogja, különösen, amikor a családtagokról esik szó. Egészen magába zuhan, hiszen az ostobaságával veszélybe sodorta minden családtagját. Egyre szaporábban veszi a levegőt, már csak addig képes figyelni a barna hajú lányra, míg el nem távolodik tőle, azután már nem érdekli, hogy merre tűnik el a piactéri sokadalomban.
Remegő ujjai nem bírnak a szorosra kötött csomó kibogozásával, de végül rájön, hogy egyszerűen le tudja húzni a kendőt, bizarr nyakéket kreálva magának, hiszen itt-ott összefogta sebes kezeivel.
Végre felül normálisan, hátát a falnak veti, légzése még mindig szapora. Ölébe ejtett tenyereibe bámul, a véres vonalak rajzolatát követi végig. Nem ért a vérmágiához, de azt tudja jól, hogy a mágia nagyszerű dolgokra képes, akár szörnyű akár csodás dolgokra… és mégis, olyan hihetetlen, hogy pár karcolás ekkora bajt okozzon. De hát már az se normális, hogy így fájjon ez a kis seb.
Körülnéz, a kis utca még mindig csendes. Fejét is falnak támasztja, igyekszik nyugodtan lélegezni, ajkába harap, de nem tudja megakadályozni, hogy a szemét égető könnyek legördüljenek. Nem csak fizikálisan gyenge, hanem mentálisan is. Vagy csak azért sír, mert legalább életben maradt?
Sokat nem számít a miért, abba kell hagynia a nyivákolást, fel kell állnia és ki kell innen mennie, ki az emberek közé. Vesz egy nagy levegőt, remegő szájjal kissé reszelősen kifújja. Könnyeit elmaszatolja, tényleg abba kell hagynia a sírást, mert attól csak még jobban fáj zsibongó feje.
Kis célokat tűz ki maga elé. Nem csinál több felesleges bolondságot, mint például szájharapdálás, ugyanis most már ajka is megduzzadt és vérzik belül a szerencsétlen harapás következtében. Azután ideje felállnia. Lassan mozdul. Tényleg lassan, azután hasonló tempóban elindul. Lábainak semmi baja, de kótyagos feje miatt bizonytalan a mozgása.
A tőrjeit nem hiányolja, így nem is keresi azokat, gondolatai nem ekörül járnak. Haza akar jutni, de amint forgalmasabb helyre ér, a nyüzsgő tömeg összezavarja. Viszonylag zilált külseje nem elég elriasztó, hogy az emberek kikerüljék, legalábbis Lili így érzékeli. Mi másért kellene pusztán azért koncentrálnia, hogy jó iránya tartson?

*Kivárja, míg Amelia feleszmél, hogy felfogja, hol is van. Nem akarta itt hagyni a lányt kiszolgáltatva a nála is rosszabbaknak. Végén valami alsónegyedi legmélyebb pontjain lévő olcsó kuplerájban lesz bódítószerekkel elkábított szajha a lány. Azért ezt nem kívánja neki. De a valóság ettől még nem változik: Igen, ez még mindig az a nyomorult kis köz - Astarte szerencséjére, az elmúlt pár percben igen kihaltnak bizonyult -, és igen, még mindig itt van a barnára festett hajú szeplős támadó, kaján mosollyal nézi őt. Ez a mosoly csak szélesedik gúnyosabbá mikor látja a menekülő hátrálást. Mennyi ilyent látott már! De ezúttal nem tesz ellene, csak felmutatja a vörös vérrel teli kis üvegcsét. Peremén még ott füstölög haloványan a kikenődött vér.*
- Ugye nem akarsz kiabálni? Okos lány vagy te, bár nem elég okos, különben egy csomó mindentől megkímélhetted volna magad. De így is megszereztem, amit akartam. Most pedig jól figyelj! Nem fogsz keresni, nem küldesz utánam senkit. Csúnya dolgokra képes a vérmágia, akár még a szeretett családtagjainkkal is... Ne kényszeríts, hogy felhasználjam, nem származna abból semmi jó! *Áll fel a guggolásból ruganyosan, az üvegcsét visszaillesztve a láncra és eltüntetve a ruhája alatt. Ha Amelia nem támadt neki és nem óbégat, akkor távozóra veszi a figurát. Az persze nem igaz, hogy a vérrokonokra is hat a vérmágia a nyert vérből, de hát olyan sok babona kering a vérmágia és vérmágusok körül...*
- További szép napot! *Kicsit ironikus egy köszönés ez, de hát ennél már csak szebb lehet. Kihátrál a közből, s akár kiabál Amelia, akár ne, nagyon gyorsan old kereket. Ha kiabál, akkor gyorsabban.*

Az arca pofozgatására tér magához, egyik pillanatban megrebbennek pillái, a másik pillanatban már hangosan szívja be a levegőt, mintha csak rémálomból ébredne. Sajgó tenyere, kótyagos feje azonban rögtön biztosítják, hogy nem csupán álom volt az alaposan felépített támadás. Sűrű pislogással néz körbe, tekintete se egészen tiszta, de azért rá tud fókuszálni támadójára.
Ekkor tudatosul benne, hogy kezeit a lány erős szorítása nem bilincseli le többé. Ha tud, akkor távolabb próbál húzódni Astartétől, lábaival löki magát hátrafelé, amíg csak tudja, miközben ujjai a száját bekötő kendőt próbálják kicsomózni. Azzal nem törődne, hogy ne vérezze össze magát, de a tenyerein lévő sebek megkövetelik az óvatosságot, hiszen még a levegő érintése is fájdalmas.
Azonban mit sem törődne ezzel, ha Astarte újra ellene fordulna. Akkor foggal-körömmel fog újra védekezni.

*Sóhajt a harmadjára leadott ütés után, mikor látja, hogy Amelia végre felfogta a dolgot. Vagy éppen hogy már egyre nehezebben fog fel dolgokat. Mindegy, az eredmény ugyanaz.*
~ Úri libák. Azt hiszik, a hiszti mindent megold. Jobb, ha hamar felnősz kislány...~ *Mondja gondolatban a nála látszatra pár évvel idősebb nőnek, s már meg is szerzi azt az áhított másik kacsót. Utolsó esély. Na jó, utolsó előtti, mert ha a kézfej nem jön be, akkor szív fölött, de a kulcscsont alatt még beválhat. Tanítója szerint minél közelebb a szívhez, annál jobb, de persze annál kockázatosabb is, főleg az alanynak. Gyorsan kell dolgoznia, ki tudja, mikor éled fel Amelia. Biztos ő is olyan gyorsan aléló, majd váratlanul ébredő és rögtön sipítozó kisasszonyka.*
~ Majd elájul újra a vér láttán. Főleg, hogy ez a saját vére.~ *Gonosz mosolyba húzódnak ajkai, s a kezet úgy fordítja, hogy a tenyér az ég felé nézzen. Belekezd a varázslatba ismét, nagyon összpontosítva, s ehhez úgy szorítja Amelia kezét, hogy ha gyöngébb a bőre, talán még ideig zúzódások is maradnak utána. Inkább, mint hogy ébredve megránduljon a keze. És ezúttal sikerül a mágia. A késsel ejtett sebből a vér fekete füsttel kísérve buggyan ki. Astarte rögtön ruha alá a nyakához kap, s egy parányi fiolát tép le láncáról. Fordítja a lány kezét és a füstölgő vércseppeket a fiolába csöpögteti. A vérveszteség nem jelentős, de a seb nehezen gyógyul majd és sokáig fájni fog, bár jószerivel heg nélkül. Gyakorlottabb vérmágusok tudják ezt kíméletesebben, fájdalommentesebben csinálni, de Astarte még csak most lépett a gyakorlás útjára. Ahogy meglett a megfelelő mennyiség, elengedi a lány kezét, és pici fadugóval zárja le az üvegcsét. Aztán ott marad térdelve-guggolva, lesve, éledezik-e a másik vagy sem? Ha nem, talán picit meg is ütögeti az arcát, olyan ébresztő pofozgatás címén.*

A pofon igazából nem lepi meg – már ha meg tudna lepődni most bármin is –, furcsa lett volna, ha harmatgyenge próbálkozásától Astarte rögtön meghátrált volna. Ennek ellenére egy pillanatra elakad benne a levegő, a toporzékolást is abbahagyja.
Ha ismerné Astartét, és a látásával is minden rendben lenn, a fájdalom könnyei ugyanis kissé elhomályosítanak mindent körülötte, szóval akkor biztos észrevenné a zöld szemek haragos árnyalatba váltottak, és akkor talán átértékelné a következőket.
Most azonban nincs a megfontoltság ezen fokán, ezért amint újra képes levegőt venni, újrakezdi a toporzékolást és valami furcsa nyüszítő hanggal kíséri. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen hangot képes kiadni magából – persze segítségére van a száját betömő rongy is, ha az nem lenne, most normálisan tudna sikítani és/vagy kiabálni.
Sokáig nem tudja analizálni saját, furcsa hangját, mert Astarte újabb gyakorlatias rendreutasítása most már célt ér. A három fejét ért ütés, akármilyen visszafogottan is érték, most összeadódva már éreztetik hatásukat. Lábai elernyednek, már nincs igazán magánál, az újabb fenyegetést már nem érti, egy ideig ellenállást nem fog tudni kifejteni.

*Már-már ragadozóra hasonlít, ahogy odamar a másik kézhez, hogy sietve kaparintsa meg és újrakezdje a varázslást. Amelia nyöszörgésével nem törődik, a nőre fel sem pillant, csak oldalvást sandít kicsit, hogy szeme sarkából lássa, bekukkant-e bárki a beugróba, odacsalt-e bárkit is a hang, de egyelőre szerencséje van. Mármint Astarténak, Ameliának kevésbé.
Az ütés eléri, még ha igazán fájdalmat nem is okoz, vagy nem olyant, ami most érdekelné Ugyanakkor egyúttal meg is lepi a váratlan támadás, egy pillanatra a zavarodottság látszódik az arcán, majd a mohazöld szemek Amelia szeme láttára váltanak át haragoszöldbe és a toporzékolásnak egy erélyes, visszakézből adott pofonnal próbálja elejét venni. Ha nem használ, hát még eggyel, de az már nem visszakézből lesz, s lehet nem is pofon, hanem nem túlzottan nőiesen behúz egyet a másiknak, Amelia ficánkolásától függően érkezik majd arccsont környékére vagy lecsúszva az állra. Nem olyan erejű, hogy csontot törjön vagy fogat üssön ki, nem célja az ilyen keménység Astarténak, s ez érződik is az ütésből, hogy csak kezdi őt felhúzni az áldozata, de még visszafogta magát a félelf. Vehető második figyelmeztetésnek. De vajon lesz harmadik?*
- Én nyugton maradnék, mert ha előrébb jutok a varázslattal és beleficánkolsz, a vérzést nem lehet majd elállítani és itt vérzel el egy sikátorban. Ezt akarod? *Blöfföl. Elvérzés nem fenyegetné Ameliát, még ha annyira el is rontja a varázslatot Astarte, ahogy a főztjeit tudja. Csak lenne egy lassan, fájdalmasan és esetleg csúnyán hegedő sebe. De remélhetőleg nem mozog otthonosan a kisasszonyka a vérmágiában. Ha hatott Amelia lecsillapítása, újra próbálkozni fog a kéz megszerzésével, de már óvatosabban.*

Gondolatai szétfolynak, de nem tűnnek el, hanem furcsán kavarognak elméjében. Értelmes egésszé azonban nem állnak össze. Miről beszél ez a lány? Hangoskodni? Hisz nem is szólt… de kellett volna… kellett?... volna?... Igen, azt talán meghallotta volna valaki… és akkor segíthetett volna… de saját magát is meg kellene tudnia védeni… csak ne szédülne ennyire. Mégis kiáltania kellett volna, a tőr fenyegetése ellenére, de most már mindegy, mert a szája be van kötve.
Az sem segít zavaros gondolatain, hogy Astarte ellentmondó dolgokat mond. Nem akarja bántani, de mégis fájni fog. A patkányokat se érti, most őt is annak veszi? Ezt a részt sem érti. De nem is akarja, csak meg akar szabadulni a lánytól, ki akar kerülni ebből a beugróból és vissza se nézni.
Ha a lány félne tőle, akkor nem bántaná, hanem elfutna tőle… vagy sokkal jobban bántaná, vagy fájdalmasabban, mert így reagálna a félelemre. Nem tudhatja biztosan, hogy reagálna. És egyelőre messze nem elég összeszedett egy varázslathoz… pláne nem bekötött szájjal.
Végre kezdi összeszedni magát, legalább ezt, mármint hogy varázsolni ne próbáljon, már el tudta dönteni, még ha sokáig is tartott neki. Közben Astartéra nem tudott figyelni. A furcsa beszéd ismeretlen számára, de a tenyere megvágásával együtt össze tudja, vagy össze tudná rakni a képet, de a fájdalom tölti ki lassan tisztuló elméjét.
- MMM….NNNNN…!!!!
Sajgó tenyere legalább megszabadul a másik kéz szorításától. Talán… talán vége? A dühös ciccegés az ellenkezőt bizonyítja, habár Lilinek az többet mond, hogy másik keze után nyúl Astarte. Kivár, míg már majdnem teljesen ráfogna kezére, és akkor egyszerre koncentráltabban próbálja megütni és fekve-ültében lábaival toporzékolni kezd, hátha valamelyik kibillenti támadóját az egyensúlyából. Ütése nem biztos, hogy célt ér, ügyessége és ereje még nem az igazi, toporzékolása azonban lendületes.

Használt csel: Alapkiképzés - Ütés

*Be kell ismernie, valahol élvezi ezt a helyzetet. Hogy álcázta magát, hogy szerepet játszott, hogy Amelia ezt elhitte, hogy az ütés is sikeres. Újra érzi azt a régi, furcsa bizsergést, az adrenalint száguldani a vérében. Él, és elemében van. Ameliát elkapja a botot behajítva abba a kis beugróba, és bevonszolja oda Ameliát. Kész szerencse, hogy áldozata ilyen kis filigrán kisasszony, nem temeti maga alá Astartét. A beugróban aztán letámasztja a nőt a földre, hátát a falnak vetve. Első dolga míg az erőtlen püföléseket beszerzi - rá sem hederítve -, hogy elveszi az Ameliánál található fegyvereket alaposan, rutinnal motozva végig a lányt rejtett kis fegyverek után kutatva, legyen az csizmaszárban aprócska kés vagy a hajban hajtűként elrejtve. Az egyik megszerzett tőr hegyét nyomja a nő torkához, s halkan, szinte sziszegve szól hozzá, de mégsem gonoszan. Éppen csak annyira fenyegetően, hogy komolyan vegyék.*
- Csak semmi hangoskodás, nem akarlak bántani. Nincs veled bajom, csak muszáj valamit kipróbálnom. Semmi személyes, csak rosszkor rossz helyen, ugye megérted? Csss... *Reméli, a tőr hegye a nő álla alatt elegendő lesz ahhoz, hogy Amelia belássa, jobb ha szófogadó lesz. Így vagy úgy, de Astarte leszedi a saját nyakában lévő kendőt, és nekilát bekötni a nő száját. Kezeit, lábát nem, úgy sejti, a szédülés kitart még.*
- Bocs, nem kockáztathatom, hogy hangoskodj, és erre rá is tudsz harapni, ha fájna. Most maradj szépen nyugton, különben nem fog sikerülni, és nem én fogom megszívni. Elméletileg nem fájdalmas, a patkányokon legalábbis nem volt az... *Ha volt kósza gyanú Ameliában, hogy őrajta most gyakorolni fognak, akkor ez most Astarte utolsó szavainál baljóslatúan igazolódni látszódnak. Ha Amelia nyugton van és nem zavarja őket senki, akkor neki is lát Astarte az előkészületeknek. Amelia egyik kezéért nyúl, szorosan, biztosan fogja a kézfejét tenyérrel felfelé fordítva és a nő tőrének hegyét húzza végig rajta, de még nem ejtve sebet rajta. Csak próba volt, keresgélő mozdulat. Összpontosít a gyakorlásra, és csak fél szemmel figyeli, hogy közeledik-e valaki és hogy Amelia szédülése mennyire van múlófélben. Meglepetéseket nem akar. Aztán halkan varázsszavakat kezd mormolni valami durva, kemény nyelven, mintha sziklák gördülnének. Ha Amelia hallott valaha is éjtestvért beszélni, akkor már biztos tudja, mi fog következni, milyen mágia jön. És a tőr hegye ezúttal felsérti a bőrét, ha nem is mélyen, de annyira igen, hogy a vöröslő vér kiserkenjen. Hogy Amelia a fájdalomtól rándítja meg a kezét, vagy mástól ugrik meg picit a tőr Astarte kezében és a nő tenyerén, de a varázsszavakat azonnal abbahagyja, és elégedetlenül ciccent.*
- Francba... *Mint valami felesleges tárgyat, úgy dobja odébb Amelia azon kezét és mohón a másik felé kap, hogy azt kaparintsa meg. Már ha tudja.*

- A te neved is nagyon szép.
Szereti az ilyen alliteráló, szép dallamos neveket.
- Hamar kiismered majd magad itt, meglátod.
Biztatja Astartét, akinek kedvét nem akarja azzal szegni, hogy a város olyan részeiről beszéljen, amit jobb is ha nem ismer, pláne ilyen tájékozódási képességekkel. Még a végén megijedne szegény, és rögtön hazamenne. Hálás a tématerelésért, még csak megerőltetnie se kellett magát.
- Az a Fa utca, ott már inkább csak kenőcsöket, egyéb gyógyhatású termékeket árulnak. A Fű utcabeli üzletek és árusok ellentétben csak gyógyfüvekkel és egyéb hozzávalókkal kereskednek, a Levél utca egyfajta átmenetet képez a kettő között. Ez a három utca a legnevesebb, de a piacon is be lehet szerezni ezt-azt…
Rendre megválaszolja a kérdéseket, nem esik nehezére az idegenvezetőt játszani, hiszen valóban jól ismeri ezt a környéket. Szavainak megakadása, és ajkról felszakadó fájdalomkiáltás egy és ugyanazon okból következik be. A hirtelen és váratlan támadásra egyértelműen nem számított, hogy is számított volna? Hiszen akkor nem is állt volna szóba Astartével és végképp nem vezeti őt ilyen kis közökön keresztül.
Az ütéstől azonnal megszédül, lábaiból pedig annyira kiszalad az erő, hogy nem is tudja egy pillanatnál tovább megtartani magát. Eszméletét azonban nem veszti el, habár igazi ellenállást nem tud kifejteni, azellen, hogy Astarte behúzza a beugróba.
- Mi… mit csinálsz?
Kérdi miközben erőtlenül próbálja Astarte kezeit ütögetni,de az erős szédülés miatt csak elvétve találja el támadóját.

- Azt nagyon köszönöm! *Vigyorodik el, hogy Amelia sem árulkodik a nem létező anyukának. Magában azért megállapítja, Amelia nagyon kedves és aranyos humora van. Kár, hogy a jó szívűek nem élnek sokáig. Többnyire azért, mert olyanokkal találkoznak, mint Astarte, vagy még rosszabbakkal.*
- De szép név!
~ Várjunk csak, a múltkor nem egy il Contevilla volt a fejedelmi nagykövet otthon?~ *Ismerős neki a név, és igaz, hogy amire emlékszik, az a "múltkor" már jó pár évtizede volt, de egy hosszú életű másképp fogja fel az időt. Tehát a lány valami unoka vagy dédunoka lehet, vagy valami oldalági rokon, ilyesmi. Ha megszorult helyzetben lenne, ha még Adar Ishirben volna, Amelia szép kis fogás lenne. Elkapni valahogy úgy, mint Larethet, fogva tartani és várni a szép summát a gazdag rokonságtól. Jól működő recept volt, egyedül Larethnél ütött be a krach.*
- Hm? Oh, nem mondtam volna? *Kis időnyerés, míg kiválaszt egy nevet magának, hiszen tudja, hogy nem mutatkozott be. Amíg lehet, nem kreál magának nevet, elég a fiktív család. De hát akkor most egy fiktív név.*
- Anieser Aelen. *Szokásosan valami A-betűs nevet választ magának, könnyebben jegyzi őket.*
- Akkor neked jó dolgod van, könnyűszerrel kiigazodsz itt. Már a második utca párhuzamosan? Látod, én azt se tudtam, hogy ilyen közel jártam a célomhoz, azt hittem, messze keveredtem! És az ott milyen utca? Ezek is gyógynövényesek? Vagy csak a Levél utca lesz az? *Halmozza el ismét Ameliát kérdésekkel, aminek célja már nem az elbűvölés, az ismeretlennel szembeni gyanú elaltatása, hanem a figyelem terelése. Míg a környezet bemutatásával foglalkozik Amelia elérvén a következő kis közt, Astarte is mozgásba tud lendülni. Hirtelen és váratlan lesz a mozdulat, mely során a vándorbot suhan Amelia feje felé, hogy ütést mérjen rá olyan helyen, ami kábulatot, szédülést okoz, talán kis időre ájulást is, de semmiképpen sem súlyosabb vagy halálos kimenetűt. Annyira még Astarte sem gonosz, hogy gyilkolászni kezdjen egy kis gyakorlásért.*
- Remélem, ezért sem haragszol... Bár megérteném, ha mégis. *Jegyzi meg, ha sikerrel járt és ebben az esetben megpróbálja majd Ameliát a köz kis beugrójába rántani, cipelni vagy húzni, ahogy Amelia állapota adja. Ha nem járt sikerrel, akkor majd úgy is kiderül mi lesz. Csak ne jöjjenek most sokan erre, mert az ciki lesz.*

Hallgatja Astarte lelkes csacsogását, míg átnavigálja magukat az embereken, hogy beforduljanak egy fokkal nyugodtabb keresztutcába. Magában csak annyit állapít meg, hogy tényleg milyen lelkes a leendő tanonc. Szíve szerint elnevetné magát a kérdésen, de nem szeretné megbántani, nehogy ez legyen az első maradandó élménye a városban. Megzabolázza megremegő ajkait és válaszol.
- Nem zavarna, és én se fogom elárulni neki.
Nem valószínűsíti, hogy valaha találkozna a lány anyukájával, de sebaj.
- Amelia a nevem, Amelia il Contevilla.
Nem felvágásból mutatkozik be, pláne, hogy egy faluról érkezett fiatal lány feltételezhetően úgyse tudja, hogy Lili melyik negyedben lakik. Pusztán a jövőre való tekintettel adja meg nevét, ha mégiscsak elhozná Astarte az anyukáját.
- Ne haragudj, kiment a fejemből, téged hogy hívnak?
Igazából nem biztos abban, hogy bemutatkozott volna… hirtelen csak Luranwe mester neve ugrik be neki.
- Igen, ederthini vagyok, itt is születtem. És már nem vagyunk messze, a következő közön lemegyünk. Egyébként ezzel párhuzamosan a második utca lesz a Levél utca.

- Oh, hoppá! *Zavart mosoly és haj-fejvakargatás ott tarkótájékon, mikor kiderül, rossz irányba mutatott. Minő meglepő!*
- Úúúú, nagyon szépen köszönöm! *Villanyozódik fel mihelyst sikerült Ameliát becserkészni. Nevetségesen egyszerű volt, ha nem volna a szerepében jót nevetne, s már-már egy pillanatig megsajnálja a lányt, annyira kedves és naiv. De csak már-már és csak egy múló, tünékeny pillanatig.*
- Ó, igen, ez az első napom! Nemrég jöttem a kapun be, s mondták, hogy a Promenádon meddig menjek és hol forduljak le, de szokás szerint eltévedtem. Egyébként Crestiason át jöttem, mekkora város! És ez még nagyobb! Nem erősségeim a városok. Tudod, egy kis faluban nőttem fel a Fátyol-erdő közelében, s a vadonban megy a tájékozódás, meg a falunak van három utcája, elég nehéz eltévedni ott érthető okoknál fogva. Anyám aggódik is, szóval minél előbb megvan a nagybácsi, annál hamarabb tudom megírni a levelet, hogy épségben ideértem. Zavarna, ha nem említenélek meg a levélben? Igazán hálás vagyok, a nagybácsinak majd mondom is szerintem, de anya csak betegre aggódná magát, hogy már az első nap eltévedtem! Baj? Egyébként hogy hívnak? Idevalósi vagy? És messze vagyunk még? *Ha valamiben Astarte jó volt, az a rögtönzés és a dumálás. Főleg az utóbbi. Nem készült háttértörténettel, azt mindig a helyzethez és a másik félhez igazítja. Jelen esetben Amelia jó szívéhez igazítja, és próbál egy szerethető, kicsit szeleburdi figurát hozni. Az meg hogy sokat lotyog... az Astarte sajátja. A szófukarokat mindig is nehezen tudta adni. Nem esik nehezére ez a szerep, az viszont igen, hogy közben odafigyeljen rá, hogy ő elvileg nem tudja, melyik utca a következő, és hogy ezért néha egy fél lépéssel lemaradva reagáljon, ha Amelia befordul valamerre. De a legnehezebb, hogy ártatlan pofival és tekintettel is észrevegye a megfelelő kínálkozó alkalmat és helyet: egy kis köz, ahol épp nem jár senki és van valami beugró, ahova el tudnak tűnni a szem elől.*

Át tudja érezni a tanulás örömét, ezért viszonozza az elfogódott, naiv mosolyt. Láthatóan nem gyanakszik, ismerős környezetben, ismerős szituációban nem élesek a megérzései. Bezzeg a kis vidéki kalandjukon, már ott is szellemeket látott, ahol nem voltak. Azért a biztonság kedvéért el fogja vinni a medált a Tsitsához, még jó is, hogy most eszébe jutott, már így is jó pár hete íróasztala egyik fiókjának a mélyén pihen becsomagolva.
- Nem, arrafelé.
Javítja ki Astartét, megerősödik benne az elhatározás, hogy ide nem elég a térkép. Talán szegény lány még azt is véletlen fejjel lefelé olvasná és az Erődnél kötne ki. Igaz, nagy baja nem esne, valamelyik tiszt biztos újra útbaigazítaná, csak sokat kéne aztán gyalogolnia visszafelé és aztán ki tudja, akkor merre tévedne el. … Habár a 3. eltévedésével talán meg is találná a nagybácsikáját. Lili ezt szeretné elkerülni, ezért rögtön nemet int a fejével.
- Nem, nem kések el sehonnan, induljunk.
Ha nem lennének Astarte könyörgő szemei, talán meghívta volna mézes fánkokra is a lányt, de nem akarja sietős dolgában visszafogni.
- És honnan érkeztél? Ez az első napod a városban?
Érdeklődik finoman, nem akar vájkálni más életében, de kukán se akarja megtenni a rövid távot.

*Amelia rögtön lelassít, s végül megállnak, mikor beszédbe elegyednek. Remek, megy ez mint a kerékcsapás! Ezek szerint a nő nem egy mufurc beképzelt kisasszony, aki elhajtja az őt zavarókat, mint bosszantó muslicákat.*
- Igen, ő a legjobb, tanulni megyek hozzá! *Megenged egy lelkes, naiv mosolykát is, amilyeneket látni szokott tudóspalántáktól, főleg ott a Főkönyvtár közelében ahogy megkörnyékeznek valami nagy tudósfélét annak reményében, hogy tanítványul szegődhetnek.*
- Arra? *Az ellenkező irányt is szándékosan rosszul értelmezi, egy harmadik irányba, a Felsőnegyed felé mutat, mintha a tájékozódás menthetetlenül nem lenne az erőssége. A papír említésére megint lázas zsebtapogatásba kezd egy kézzel, mert ugye a másikban ott a vándorbot. Mókás látványt nyújt így, ahogy sietősen tapogatja meg kezével a túloldali zsebeket, és reménykedőn kapja fel a fejét az ajánlatra. Az igazi Astarte számító énje pontosan erre várt!*
- Jaj, az nagyon jó volna, ha egy darabon elkísérnél! Legalább az utca elejéig! De csak ha nem okozok neked ezzel gondot, és nem késel el sehonnan. *De hát ki az, aki ilyenkor visszavonja saját felajánlását, főleg, ha a szemben álló őzikeszemeibe egy nagybetűs "Légyszi!!!" van írva? Igen-igen, haladjanak csak együtt az említett kis közök felé!*

Befordul a következő sarkon, már látja is a pékség cégérét, amint egy üde, tavaszi szellő épp meglengeti. Az a szellő történetesen még édesebb illatokat sodor Lili felé, mint amit két utcányira érzett. Igazából nem is édesebb, csak koncentráltabban érezni a finom illatot, de a lényegen nem változtat, vagyis Lili nyel egy nagyot.
A vágyott mézes édesség még gyorsabb iramra sarkallja, de egy-két gyorsabb lépés után visszasüpped a tömeg lassú hömpölygésébe, lassabbnak tűnik, de igazából nem az, és kevesebb energiát is emészt fel ez a közlekedése forma.
A megszólításra a hang felé fordul, rögtön egyértelművé válik, hogy biza a közeli hang hozzá szól. Lelassít, míg figyel a lányra, most ők képeznek egy kis szigetet, az emberek kénytelenek kikerülni őket. Végigvárja a lány mondandóját, csak azután válaszol.
- Sajnos nem ismerem Luranwe mestert, de a Levél utcát ismerem, ott vannak a legjobb gyógyfüves boltok. Nincs messzire, habár épp az ellenkező irányba.
Nem érzi másnak ezt az esetet attól, amikor Abertinnel segítettek annak a fiatal lánynak, aki szintén új volt a városban. Jó érzés volt segíteni, most is mosolyogva folytatja.
- Kicsit bonyolult odajutni egy újnak még, sok a kis köz, de ha van papírod, szívesen rajzolok térképet… - a körülöttük elhaladók és alkalmankénti bosszús pillantásaik miatt aztán folytatja – vagy ha gondolod, mutathatom is az utat.
A lányra hagyja a döntést, nem akar ráakaszkodni, ki tudja milyen vérmérsékletű, a közvetlen megszólítás lehet csak a felszín is.

~ Túl gyerek... túl idős... Fú, ez biztos egy amazon lehet, ekkora vállakat! Most mit néz rám olyan gyanakvón?~ *Válogat haladtában, zöld szemei ide-oda siklanak egyik járókelőről a másikra, mígnem szeme sarkából kékes villanást lát. Szép kék szín, nagyon is, utána is fordul, s akkor látja, hogy egy hosszú kabát volt az, melyhez egy fiatal hölgy tartozhat. Innen hátulról nézve legalábbis annak tűnt.*
~ Igaz, hogy nő... de attól még jó lehet. Elvileg ebben nincs különbség a nemek között.~ *Jut dűlőre és mint akinek eszébe jutott valami, megfordul az utcán és indul vissza abba az irányba, amelyről érkezett. Erősnek tűnik a nő, de nem túl erősnek, olyan pont jó kategória. Korra is, bár innen nem látja túl jól, és akár félvér is lehet, mint Astarte maga, de nem elf. Nem baj, így is jó lesz. Mestere, aki tanítani kezdte erre az új mágiára, azt mondta, jó lesz az ilyen is gyakorlásnak. Ahogy némileg lemaradva halad Amelia mögött felidézi a még korábban tanultakat, egy másik "mestertől", egykori szeretőjétől. Jól megnézi, mivel vagy kivel állhat majd szemben, már ha eszébe jutna szemből támadni. Pár centivel magasabbnak tűnik Amelia nála, és nem látni, hogy a kabát milyen fegyvert rejt, ha egyáltalán rejt. Abból kell kiindulnia, hogy van nála tőr vagy kés, legalább egy. Kard kizárható. A nagyobb fejtörés a mágiatudás. Az szinte sose látszik kívülről, hacsak nem pap az illető és ezt nem rejti véka alá. Nem szabad hagynia, hogy Amelia varázsláshoz folyamodhasson, az a biztos.*
- Szia! Bocsi a zavarásért, de új vagyok még itt és sehogy sem találom a nagybátyám házát. Nem tudod merre lakik Eldion Luranwe mester? Gyógyfüvekkel foglalkozik és annyit tudok, hogy vagy a Fű vagy a Levél utca lesz. Vagy a Fát mondták? Ó, jaj! Fel kellett volna írnom! *Megszaporázott léptekkel ért Amelia mellé és szólította meg a maga közvetlenségével és jól játszott aggódó segítségkéréssel. A felírásnál még meg is tapogat szabad kezével egy zsebet, mintha azt remélné, mégis talál benne egy cetlit, ahova felírta, de hiába. A mondott név és az utcák is valósak, igaz, nem egészen arra van, amerre Amelia haladna, kevésbé forgalmas helyek, de a környéken vannak. Astarte persze nem bír rokoni szálakkal az említett elf mesterrel, de ez kicsit sem zavarja, hogy bajba sodorja az illetőt, hiszen ez lesz az egyetlen név, ami Amelia birtokában lehet majd.*

Lili hallgat a bölcs tanácsra, élnie is kell, nem temetkezhet ennyire a tanulásba és edzésbe. Ezért az erre a napra tervezett programokat egyszerű pihenőnapra cserélte. Majd a következő hónapban is beiktat egy ilyet, mert végülis tényleg jól érzi magát. Délelőtt Pankával lovagolt ki _és_ nem próbálkozott se a lovas íjászattal, se az akadályugratással, de még csak versenyeket se tartottak.
Délutánját a fürdőben tervezi eltölteni, kis kitérője annak köszönhető, hogy a bőséges ebéd után megkívánta a különleges mézes fánkot, egy kis fahéjjal megszórva. Természetesen otthon is szoktak ilyet enni, ha kérné, talán a menüt felrúgva már vacsorára is kaphatna, de az egyrészt túl messzire van, másrészt nem akar olyan sok gondot okozni a konyhán.
Megvan a bejáratott hely, ahol a legfinomabban készítik el – legalábbis Lili szerint – így céltudatosan halad a pékség felé. Még két utcányira van, de már érzi az édes illatokat. A piaci hullámzó tömegre való tekintettel nem rohan, hagyja, hadd sodorja magával lendületük.
Világosbarna nadrágot visel, alig pár árnyalattal sötétebb bokájáig érő csizmával. Egyszerű, fehér rövid ujjú blúzára még kabátot vett fel, ami sötétkék színű, mellvonala alatt három, sűrűn varrt kapocs fogja össze, oldalt és hátul pedig leér lábszára közepéig. Mivel nem siet, így kabátjának szárnyai nem repkednek léptekor. Két tőr van nála, csak a biztonság kedvéért, erszénye a zsebében, már nincs nála. Haját koszorúba fonták reggel, így látszik egyetlen ékszere, egyszerű arany fülönfüggője.

*A Piactér és környező utcái azon helyek egyike a városban, ahol mindenki megtalálja a számításait. A helyiek legalábbis így tartják, és Astarte mai nap kész hajlani rá, hogy elhiggye nekik. Ugyan szerinte az Alsóváros legrémesebb zugaiban lehetne sok mindent fellelni, csak kellő pénz kell hozzá, ma mégis úgy döntött, itt fog vadászni. Nem érdeklik se a kelmék, se a fazekasok, még a különfélébb különfélébb zamatos gyümölcsök, illatos zöldségek, sültek sem, az illatszerest pillantásra sem méltatja, s a gyöngyárusnál és fegyverkovácsnál is csak azért áll meg, hogy ne keltsen feltűnést, hogy nem nézelődik úgy, ahogy ilyen helyen illik. Hogy valójában azt lesi, hol vannak - egészen pontosan hol nincsenek - városőrök, és hol van megfelelő alany. Nem az erszények magasságát kémleli, s nem is a leszakítható gyöngysorok után ácsingózik. Legalább száz éve felhagyott már az ilyen pitiáner dolgokkal amúgy is, most csak megbízásra csen el ezt-azt, na meg néha azért, hogy a régi tudás ne porosodjon sokáig, nehogy berozsdásodjon. Szégyen is lenne, hiszen még nincs is kétszázhúsz!
Mai célja valami egészen más. Ember kell. Persze elf vagy félelf éppúgy megteszi, törpe és félork most nem. Sokkal egyszerűbb lenne az Alsóvárosból elkapni valakit. Kinek tűnne fel az incidens? Kinek hiányozna onnan egy koszos senki? Csakhogy ezek főleg túl soványak, túl erőtlenek, túl gyengék. Neki egy ereje teljében lévő, huszonév-körüli kell... Elf esetén kész kitolni ezt a határt magasabbra, úgy nyolcszázig.*
~ Elf lenne a legjobb. De persze, ma egy elf sem jár erre, vagy csak csoportosan...~ *Bosszankodik magában. A többi meg vagy túl fiatal, vagy túl öreg, ha más fajúról van szó, vagy azok is csoportosan járnak. Hogy fog ő így gyakorolni? Edzésben kell maradnia, és... újonnan szerzett tudományát is ki kell próbálnia, mert akin ténylegesen alkalmazná, túl drága kincs ahhoz, hogy kockáztasson rajta egy rossz varázslatot...
Szürkéhez áll legközelebb a köpenyének a színe, bár a seszínű is éppúgy megállná a helyét. Alatta fekete nadrág és lábszárközépig érő fekete, kissé kopott csizma, és tizenkettő-egytucat jellegű vászonig, fekete mellénnyel, szürke kendővel a nyakában. Bizsergető a nosztalgikus érzés, hogy ismét barnás-vöröses haja van, olyan régen kellett már álcáznia, másnak kiadnia magát! Vándorbot és egy kis batyu jár az öltözékhez, mintha csak nemrég érkezett volna a városba és most csak ténferegne. Nem látni hátul az övbe tűzött enyhén íves, fogazott pengéjű kést.
A zöld szemek lesik, kire nézhet majd reménykedő bociszemekkel, hogy útba igazítást nyerhessen tőle... ki lesz az áldozat?*

- Elnézést, az én hibám volt!
Rögtön fordul a másik érintett személy felé is, hogy elnézést kérjen. Fogalma sincs, mit akadályozott meg éppen, szavai őszintén csengenek. A távozó alak után pillant, aztán vissza az öregember felé, meg kell hagyni, nem töpörödött össze, mint az öregek általában.
- Persze, itt is van nem messzire egy.
Már épp ajánlaná a Griffet, mikor emlékezteti magát, hogy nem mindenkinek azonosak az anyagi feltételei. A csuklyás férfira mosolyog.
- Illetve több is, milyen szállásra gondolt, mondja el, azután elkísérem oda.
Természetes számára, hogy nem hagyja magára a városban még idegen idős embert. Magában örül, amiért nem vett még gyümölcsöt, most azt is hurcolhatná magával… ami mondjuk állóképességének biztosan jót tenne, nem is ezzel lenne problémája, hanem, hogy a gyümölcs mennyire maradna sértetlen. De így nem kell ezen morfondíroznia.