Contevilla-rezidencia

Noha Contevilla rezidenciának nevezik, az épület és a hozzá tartozó szépen gondozott kert az il-Contevillák tulajdonában van, a család ezen ága az Adar ishiri tartózkodásuk és követségük során vették fel az ottani szokásoknak megfelelően a névhez az előtagot. Ugyan hazaköltöztek már, de a név így öröklődött tovább, a rezidencia pedig megtartotta régi nevét, hisz mindig is a Contevilla család tulajdonában volt.
A kétszintes épületbe szép előkerten át lehet bejutni, a hintók számára rövid, de nem fedett kocsifelhajtó szolgál. A kapu és a birtokot övező kerítés is szép kovácsoltvas munka.
Az épület nagy téglalap alaprajzú, az utca felé rövidebbik oldalát mutatja. Egy ugyanilyen formájú udvart ölelnek körbe a falak s szobák. Közepén kis kerti tó, pázsit, pálmafák és virágágyások díszítik. Az épület mögötti teraszról lehet a nagyobb kerthez lesétálni, főként a családtagok pihenésének, kikapcsolódásának színtere a hátsó kert asztallal és karfás székekkel, rózsabokrokkal és az éghajlatra jellemző gyakoribb és ritkább virágokkal, bokrokkal és árnyékot nyújtó fákkal. Lehetővé teszi a magánélet nyugalmának biztosítását és az elhatárolódást az idegenekkel szemben. Egy kisebb részen konyhakert (többnyire fűszerkert és gyógynövényes kert) található.
A világos, márványpadlójú előtérből kétkarú lépcső vezet fel az emeletre, de ha a földszinten maradunk tovább haladhatunk előre ki a kertbe, illetőleg jobbra vagy balra egy-egy ajtón át. Balra egymás után két szalon található, bál esetén a bútorokat kiviszik innen és az egymástól több széles boltívvel elválasztott helyiség egyben adja a báltermet. Míg az egyikben beszélgetni, enni és inni lehet, addig a másikban található a táncterem. Ha nincs bál, kellemes szalonoknak van berendezve, kényelmes kanapékon és karfás székekben lehet pihenni, félrevonulva olvasni, vagy éppen többedmagukkal társalogni, teázni. Tovább haladva a családi magánykönyvtárt találjuk a földszinten, ez is több kisebb teremből áll és a végében van berendezve egy elkülönített rész a családfő fogadó- vagy dolgozószobájának.
Az előtérből balra indulva az ebédlőhöz, majd a konyhához érünk, leghátul pedig a ház szolgálóinak, testőreinek szobái találhatóak.
Az emeletre felérve jobbra - a szalonok és könyvtár fölött - vannak a családtagok és fontosabb vendégek szobái, míg balra - az ebédlő és a konyha fölött - további vendégszobák.

Érdeklődve tekint Liára. Neki nagyon tetszik, amit hall róla, és szívből drukkol neki. Megérdemli, hogy boldog házasságban éljen.
-Kívánom, hogy így legyen. – mosolyog rá. – Persze, csak ha te is akarod.
A viccet elfogadja, sőt, jól is esik neki.
-Ugyan! Ez nagyon jól esett, így, ahogy van.
-Tényleg? Azt is akarom hallani! – tekint könyörgő szemekkel kettejükre. Szeretné, ha Kath megtalálná a boldogságát.
-Még egy esküvő? – az eléggé sok, de Liának és Kathnek nagyon drukkol, hogy végre megtalálják életük párját.
-Nekem nem kell. – egy pillanatig átsuhan az arcán a rossz emlék, majd ismét izgatottan figyel.
-Neem, biztos, hogy valaki nagyon kedves lesz az. Megérdemled.
A parancsnokságra megrázza picit a fejét, óvatosan.
-Ugyan már! Meg kell neki mutatni, hogy félrenézett valamit, de rendesen. Hadd főjjön a levében.
-Azt hiszem, ideje összekaparni innen magamat. – kissé hűvösebb lett és tart attól, hogy ők ketten is megfáznának. Főleg Kath. – A leves nagyon finom volt, teljesen magamhoz tértem tőle, jól esett.
Ahogy haladnak, egy puszit nyom Kath arcára.
-Sokáig fogsz élni, kedves kuzin. Egészségben.

*Abba a simogató érintésbe, mely a nyakától a tarkója felé indul egyszerre lehet beleborzongani és elolvadni tőle. Boldogan simul bele az ölelésbe, mintha mindig is oda tartozott volna, mintha az ő karjai is arra lettek volna teremtve, hogy Rhaet átölelje, s végigsimítson a fekete tincseken újra és újra élvezve, hogy büntetlenül, immár lelkiismeret furdalás nélkül teheti. A szavak éppúgy megérintik őt is, ez ragyogó mosolyából és tekintetéből is kitűnik.*
- Köszönöm... *Suttogja a csók előtt hálásan, úgy értve az utoljára elhangzottakat, hogy Rhae is a kutatására céloz, hogy támogatja benne, hogy azt szeretné, hogy Tsitsa sok ezer évig, ameddig csak lehet, vele lehessen. Könnyű így érteni, még ha nem is erre gondolt Rhae, hiszen Tsitsa annyira vágyja ezt hallani, hogy a szavakba többet lát, mint amennyi elhangzott. Vagy jól értette talán? Nem kérdez rá, mert nem kételkedik, s most a csókban merül el. Ahogy Rhae lehajol újabb csókért, úgy emelte Tsitsa a fejét, hogy minél előbb találkozhassanak ajkaik. Ezzel az érzéssel ezer év alatt sem lehet betelni, ebben egészen biztos. Tarkónál a tincsek között eddig megbújt kezét visszahúzza simogatva, s Rhae arcán állapodnak meg újra. Hosszú a csók ismét, bár egyikük sem méri az időt, s a hosszút pár apró, rövid követi majd ízlelgetve az ajkak minden szegletét, hogy aztán ismét hosszú csókban forrjanak össze ezúttal Tsitsa indítványozására, s minden egyes csókkal egyre ügyesebb lesz jó tanítványnak bizonyulva. Mikor újra vége a csóknak, megint mosolyog, úgy tűnik, ma az nem fog már eltűnni az arcáról.*
- Te... mióta érzel így? Úgyértem irántam. *Kíváncsiságból kérdezi, mindeközben még véletlenül sem húzódna el Rhae közeléből tíz centinél messzebbre, s az ölelésből sem enged.*

*Mosolyogva látja, hogy Ameliának sincs ellenére a téma, s felélénkül tőle Ethyrlin is. Mint egy vénasszony, amit nagyon furcsa összehozni azzal a képpel, hogy ott látta hölgykoszorúban a Tűzfátyolban.*
- Azt se felejtsd ki, hogy külleme is szemnek szép lesz! *Kotyogja közbe Amelia leírásába.*
- Igen, és nemcsak Amelia esküvőjét harangozta be, hanem másik esküvőt vagy családbővülést. Én azonnal rád gondoltam, Ethyrlin... Feladta a leckét nekünk a jósnő. *Toldja meg kuzina szavait, többet ő sem tudott felidézni a jóslatból. És érdeklődve tekint Ethyrlinre, ő vajon tudja-e a nevet és címet? Kathleen is nagyon kíváncsi lenne, kire illik rá ez a leírás. És hogy vajon igazat mondott-e a jósnő? *
- Ne haragudj rám! *Kuncogja, mikor látja Ethyrlint félrenyelni, miközben belül tényleg bánja a kis tréfát. Elfelejtette, hogy most még nem lehet úgy ugratni egymást, mint régen.*
- Ettől függetlenül ha gondolod, szívesen jósoltatunk neked is. Hátha kiderül, hogy már te is ismered szíved hölgyét vagy most fog betoppanni az életedbe. *Mosolyog kedvesen Ethyrlinre. S kell az az évek adta rutin, hogy meghagyja a mosolyt az arcán természetesnek, ne fagyjon oda Amelia labda-passzolására. Igazából számítania kellett volna erre, mikor felhozta a témát, mégsem volt elég körültekintő.*
- Ó, velem nem volt túl kedves! Állítólag már beleszerettem valami feltűnő egyénbe... Mi is a neve annak az úrnak, akivel mostanság Miriamot látni? *Próbálja elütni poénnal.*
- Ráadásul még erődparancsnoksággal kapcsolatos terveim sem fognak összejönni. *Sóhajt egy nagyot színpadiasan, ál-szomorúan. Jó kedély mögé rejteni a fájdalmat, az megy neki.*
- Egészségemmel kapcsolatban már meg sem kérdeztem, a végén még nem mertem volna veletek tartani. *Amúgy sem kérdezett volna erre rá. Ő, akit már többször rángattak vissza a halál torkából és állandóan gyenge és beteges, fel van készülve rá, hogy idejét rövidre szabták. De azt azért mégse akarja tudni, mennyire rövid az a rövid.*
- Nem nekem szólt a kérdés, de a magam nevében válaszolok: Én bemegyek lepihenni. Küldessek ki nektek valamit? *Kérdezi lassan felállva a székről és összerendezi az üres tányérokat és a tálat az evőeszközökkel, hogy majd be tudja vinni. De még vár, hátha együtt mennek be. Ha nem, akkor csak ő fog majd bemenni.*

Nem forszírozza tovább a kerítői témát, még a végén kibukna belőle, hogy Tsitsa már tisztában van érzéseivel. Ez persze jelenleg nem kérdés, habár nem elhanyagolható tudás, ha egyszer tényleg összezárnák a két galambocskát elbeszélgetésre… inkább bele se gondol, hogy mi lenne, ha barátnője az ő „különleges barátjaként” kezdené emlegetni Rhaet. Továbbfuttatja a gondolatot, mert végülis Rhae érthet az ilyesmihez, talán nem lenne veszett ügy… kivéve, ha Rhae figyelmességből, gyengédségből nem nyitná fel Tsitsa szemét. Még szerencse, hogy ezen nem kell görcsölni, ez már túl sok buktató lenne. Habár, a két szív valahogy biztos utat találna egymáshoz, csak az elvesztegetett idő a nem mindegy.
- Ó, igen, el is felejtettem mesélni róla. –Megcsóválja fejét, szó sincs pillantással gyilkolásról. – De jó, hogy eszembe juttattad!
Mély levegőt vesz, aztán belekezd.
- Csodás kalandokat fogok átélni, a jövendőbelim megértő lesz és támogatni fog. Ja, mert persze férjhez fogok menni, már ismerem is régről az illetőt, és most újra találkozok vele. Természetesen erős, bátor, jószívű, egyszóval úriember lesz. – Linre villantja mosolyát. – Nem tudsz véletlen nevet és címet? Amúgy még annyit mondott, hogy fontoljam meg a döntéseimet, meg hogy az rézelmek embere vagyok.
Túlságosan sok jót kapott a jósnőtől, nem tudja igazán komolyan venni, de persze figyelmen kívül se tudja hagyni. Hirtelen kapja fejét kuzinja felé, szemei elkerekednek a meglepettségtől. Visszament volna Kath egyedül jósoltatni Linnek? De nem lehet, nem úgy fogalmaz… Hamar leesik neki a dolog, haját kicsit arca elé fésüli, ne látszódjon rajta a kitörni készüli nevetés.
- De ám Kathnek is jósoltattunk, mesélj arról a bizonyos illetőről!
Kuzinjára kontrázik jókedvűn, majd testvérére pillant. Kicsit mintha sápadtabbnak látná, a jó levegő, ajó étel és a sok nevetés elfárasztják a lábadozót. Elveszi tőle a kiürült tányért, majd finoman megérinti vállát.
- Nem szeretnél bemenni? Vagy itt pihenni kicsit?

-Nna, azért. – felnevet, de nem kellett volna. Fejéhez kap, de tovább nevet, igaz, visszafogottabban.
Ráveti magát ismét a tányérra és kanalazgatja jóízűen.
-Majd megteszem én! – bár éppen, hogy mindkettő fél tőle. Nagyot sóhajt erre. ~Mindent csak elrontok…~
-Mit-mit-mit? – azonnal érdeklődve fordul mindkettőhöz. – Halljam-halljam!
Láthatóan egyből tűkön ül. Rosszabb tud lenni, mint egy pletykás nőszemély.
-Nekem? – döbben le. – És mit?
Gyorsan lapátolni kezd, hogy túl legyen a levesen, annyira izgatja a kérdés. A válaszra azonban hirtelen félrenyel, köhögni kezd, a feje majd szétszakad. Mikor levegőhöz jut, már mosolyog.
-Háhá… majdnem beugrottam, köszi a tréfát.
Kuncog. De láthatóan fárad is.

Tsitsa most elfogadja a csókot. Boldog remegéssel lép tovább a csókban és veszik el benne. A szerelem és az a vágy irányítja, ami soha, egyetlen csóknál sem vezérelte. Ez a szívéből, lelkéből szól. Elveszik a csókban, karja és ujjai tovább indulnak a nyakon, finoman megsimítva a tarkót.
Az arc, a tekintet és a mosoly, amit utána visszakap… megremeg a szíve, örömében.
A szavak csorgó mézízű érzelemként folynak szívébe, továbbra is átkarolva és gyöngéden, mégis szorosan magához ölelve Tsitsát. Mondtak már neki számtalan ilyen szavakat, mégis Tsitsáé az, amit szívből és lélekből kívánt hallani.
-Minden perc, minden pillanat veled, számomra az örökkévaló boldogság. – a hülyét diszkréten nem reagálja le.
– Tartani akarlak a karjaimban, örökké.
Újból lehajol Tsitsa ajkaihoz, mintha nem tudna vele betelni, és ez igaz is. Érezni akarja ismét ajkainak ízét. A fal leomlott, az egymáshoz vezető híd és út egyre erősebb lesz. Vágyik Tsitsa után, vele akar lenni, érezni akarja.

*Az a halvány mosoly... Remélhet-e? És ahogy felragyognak Rhae szemei, az valóság? Kezei még mindig Rhae vállán nyugszanak, maga nem is tudja mikor, de már nem szorongatja az anyagot, csak lazán simul tenyere a váll és mellkas közötti részre. Amikor Rhae közeledni kezd, s megérinti őt a nyakánál, ezúttal nem tolja el magától a férfit. Arca ismét kipirul, tekintetét megbabonázva kötik le a közeledő ajkak, míg sajátjaiban ismét azt a sajgón vágyakozó érzést érzi, amiről tudja, hogy gyógyírt rá csak a másik ajkak érintése hozhat. S végül elérték egymást, eltűnt a fal közülük, puhán kóstolva az ismeretlent. Puhán, mégis hosszan és mélyen. Mozdul az ő keze is, egyik Rhae nyaka mögé csúszik a fekete tincsek közé túrva mialatt tapasztalatlanul, ártatlanul, talán picit sután, de teljes szívből viszonozza a csókot. Sosem gondolta volna, hogy ez ilyen eszméletlenül jó érzés! Nem gondol azzal, hogy Rhae azért is csókol ilyen jól, mert erre lett nevelve, hogy akit megérint ajkaival az megrészegüljön az érzéstől. Tsitsa ezt a szerelem érzésének tudja be, s a megkönnyebbülésnek, hogy így is kell a másiknak, mit sem sejtve, hogy Rhae nem fogta fel igazán a korábbi szavait, vagy csak szelektíven azt hallotta meg, amit most hallani akart. Tsitsa úgy hiszi, elfogadták így, szegényként, lelkileg sérültként, gyilkosként.
Mire elválnak ajkaik és újra kinyitja Tsitsa a szemeit, azokban könny csillog, főleg meghallván a szavakat. Az öröm könnyei ezek, s arcán még mindig ott van az az ártatlan pír, de egy olyan sugárzó mosoly is, ami úgy szépíti őt meg, amilyen még talán sosem volt. Ha Rhae nem ölelte volna át, hát most Tsitsa tette volna meg, rögtön közelebb is csúszott azon a padon, habár eddig sem volt messze. Az illat, az érintés, az ölelés, az ajkain még ott égő élete első csókja... Szorít az ölelésen és arcát Rhae vállgödrébe fúrja.*
- Szeretlek! Nagyon-nagyon-nagyon szeretlek! És telhetetlen vagyok, nem elég a rövid idő! Épp elég hülye voltam az elmúlt pár hétben, hogy nem voltam veled, melletted, mikor szükség lett volna rá. Nem akarlak elengedni... Nem akarom, hogy elengedj! *Ez utóbbiak éppúgy érthetőek átvitt értelemben, mint jelen helyzetben szó szerint. Nem akarja Rhaet elijeszteni ragaszkodásával, szeretetéhségével, nem akarja semmire kényszeríteni, de most ami a szívén, az a száján is. Rhae a Nap, ő pedig a neve szerint a Kelő hold fénye... de a holdnak nincs is fénye Nap nélkül, csak akkor ragyog, ha rá is ragyognak.*

A következő szavak végre világot gyújtanak benne. Rájön, hogy olyan szépen körbetáncolták egymást az érzelmek tisztelete miatt, hogy akár még a kapcsolatuk rovására is ment volna ez a figyelmesség. Halvány mosoly ül vissza ajkaira, de nem szól közbe. Nagyon jól tudja, hogy Tsitsának a szavak kimondása nagyon sokat jelentenek, hagyja, hogy kimondja őket a szép hangján, amit annyira szeret hallgatni.
Az elrablásával kapcsolatos történet kissé továbbra is ködös, de „én csak” általában azt jelenti, hogy a végeredmény sokkal rosszabb lett. Már csak az a kérdés, hogy mennyire. De ezt feltételezi, hogy nem fogja megmondani neki, majd utána érdeklődik másnál.
A szeretlekre szemeiben csillagfények gyúlnak. Csak ez után indul meg keze Tsitsa nyaka felé, de már hajol is közel. Az ajkakhoz. Megcsókolja. Mélyen, hosszan, a hosszú várakozás és mély vágyának kifejezéseként.
-Szeretlek. – suttogja utána. – Nem szörnyeteg vagy… az vagy, akibe szerelmes vagyok. – kimondta. – Veled szeretnék lenni. Nem érdekel, hogy meddig. Nem az számít. Csak az, hogy veled lehessek… szerelemben.
Átöleli, magába szívja Tsitsa illatát. Ez a pillanat örökké is tarthatna….

- Én ilyent biztos nem mondtam! *Vágja rá kapásból, kacagva.*
- De rendben, ezt megígérhetjük neked, ezután se mondunk ilyent! *Kacsint vissza Ameliára, bizony, itt Ethyrlin komoly túlerővel találta most szembe magát, még önbizalom tekintetében is.*
~ Lehet én is elveszítem majd Naramot, mert nem mutatom ki, mit érzek? De lehet-e elveszíteni olyant, ami vagy aki sosem volt az enyém?~ *Vetődik fel benne, míg Amelia újra tölti a levest Ethyrlin tányérába, az összepillantásról le is marad.*
- Pedig lehet azt kellene tenni! De nem akarok felbújtó lenni. *Mosolyog Amelia elfojtott vágyán, de magában azért megjegyzi, legyen résen, ha rokonával van és Naram is közelségbe kerülhet. Veszélyesen ravasz tud lenni Amelia, s lehet ezzel még alá is becsülte. Erről eszébe is jut valami, amivel Ethyrlinhez fordul.*
- Apropó, Amelia mesélte vagy nem volt rá alkalom? Voltunk egy jósnőnél e kaland előtt és igazán kecsegtető dolgokat jósolt a húgodnak. Vagy ez titok? *Pillant a végén Ameliára, hátha éppen szemmel ölni készül, amiért ezt felhozta Kathleen. Szerinte sok titok nem lehet ebben, ráadásul Ethyrlin természetesen többet mozog férfi körökben, hátha a jósnő adta leírásban majd ráismer valakire, aki a csillagok szerint Ameliára vár.*
- Jósoltattunk neked is! *De nagyon reméli, hogy Amelia nem néz rá majd nagyon meglepetten, azonnal kiderülne, hogy Kathleen épp megtréfálni kívánja kedves rokonát.*
- A tiedet jóval egyértelműbben kirajzolták a csillagok, a szerencsés hölgy neve állítólag Miriam lesz... Ismersz ilyen nevű hölgyet? *Nagyon hatásosan reménykedő-komolyan közli Ethyrlinnel, majd egy szívdobbanásnyi szünet után kezd el mosolyogni, egyik kezét is ajkai elé emelve, hogy elrejtse szélesedő vigyorát. Hallott ő arról a bizonyos "Bibircsók asszonyságról" és egyirányú rajongásáról Ethyrlin irányába. Nem is külseje, hanem jelleme az, amely okot szolgáltatott, hogy ilyen gonoszkás tréfa tárgyává válhasson.*

*Látja, hogy Rhaeben is hullámzanak az érzelmek, legalábbis mikor fel-felpillant rá. Vagy csak látni akarja? Lehet hogy végén szomorú és szorongó volt, s csak Tsitsa képzelte bele a reménykedő csillanásokat azokba a sötétszürke szemekbe? Egy hosszú pillanatra csend ül közéjük, s érzi Tsitsa, hogy folytatnia kell. Vesz egy mély levegőt lehunyva a szemeit, s felpillantva újra megszólal.*
- De nemcsak a barátságunk miatt nem mertem elmondani, hanem mert úgy éreztem, te barátként gondolsz rám, s még ha nem is lenne így, akkor sem lennék megfelelő pár számodra, hiszen én csak egy nincstelen lány vagyok, se nevem, se rangom, se vagyonom. És... a vacsoránál mikor kérdeztem, te milyennek láttál engem, azt mondtad, hogy lelkileg sérültnek. Ki akarna ilyen párt, nem igaz? *Fanyar, szomorú, de megértő mosoly kíséretében süti le szemeit. Rhae maga is lelkileg sérült, neki egy teljes, egész nő kell, aki meg tudja gyógyítani a sebeket, nem egy másik sérült lélek.*
- Na meg, ki tudja, sikerrel jár-e a kutatásom? Lehet nem élek sokáig, s akkor csak fájdalmat okoznék neked... *A kutatással kapcsolatos érzéseit nem meri teljes egészében elmondani, nehogy zsarolásnak vagy kényszernek érezze Rhae. De aztán mosolyogva néz fel ismét Rhaere.*
- S mikor Elena kisasszony.. asszony esküvőjén azt mondtad, hogy tetszem neked, elmondani sem tudom, mennyire boldog voltam! És ugyanennyire féltem, hogy elveszítelek, mikor elraboltak! De nem hagyhattam, hogy... hogy megcsókolj... ha... ha az volt a szándékod, mert... mert szeretlek. Ez tudom, hülyén hangzik, de te mondtad, hogy az elrablóid hidegvérrel gyilkolnának, és te nem tudtad akkor, hogy... én... az egyik férfi, aki a hintót vezette.. én... *Nem tudja kimondani, de Rhae biztosan kitalálja. Nem akarta Rhaet kihasználni, hogy hagyja a csókot úgy, hogy Rhae erről mit sem tud, mert ez lehet változtat az érzésein. Az előbbi mosoly máris a múlté, inkább szomorú és szorongó lett és nagyon igyekszik a könnyeit visszatartani.*
- Nem volt szándékos! A vállát céloztam, hogy ne tudjon harcolni, csak félrecsúszott! De ő is olyan volt, aki téged bántott, s emiatt nem sajnálom, ami szörnyű dolog a részemről, és én is hidegvérű gyilkossá, szörnyeteggé váltam! Úgy gondoltam, így már biztos nem fogok tetszeni neked, amit meg is értek, és jogos! Tényleg! Én csak azt szeretném, ha tudnád, hogy én... mindig itt leszek neked, mindig számíthatsz rám, mindig... szeretni foglak. Szeretlek, Rhae! Szeretlek... *Elhallgat, láthatóan szavai végére ért, de mégis úgy érzi, érzései tizedét se tudta elmondani, hogy Rhae nem fogja mégse érteni, mennyire szereti őt és már mióta. Aggódva várja a választ, a reakciót. Felkészült rá, hogy Rhae még csak barátkozni sem fog így vele, s a fal vastagabb és erősebb lesz így köztük, mint valaha, de vállalja Tsitsa. Muszáj volt megtudnia az elfnek, hogy nem az a baj, hogy milyen múltja volt a férfinak, ez a szerelmi vallomás ellenérveként sosem merült fel Tsitsában, s most sem utalt rá, hogy a legkisebb mértékben is zavarná vagy ez visszatartotta volna. Tudnia kell ezt Rhaenek, kell neki az önbizalom, hogy ha majd megszeret egyszer valaki mást, ne féljen megint lépni. Tsitsa meg... valahogy csak kibírja.*

- Nem mondjuk, habár eddig se mondtuk, istenadta harci tehetséggel rendelkezünk.
Kuzinjára kacsint, közben elneveti magát röviden. Mindig is büszke volt rá, hogy van hozzá érzéke, nem is ezzel a részével vannak mostanában problémái. A gyakorlótéren nagyon jól muzsikál, de éles helyzetben… Mély levegőt vesz, nem hagyja, hogy elkalandozzanak gondolatai kétségei felé… majd ha már teljesen jól lesz Lin, majd akkor megbeszéli vele, ha addig nem tudja megoldani.
Elveszi Kath tányérját, sajátjára teszi, abba a két kanalat, így egyszerűbb lesz majd bevinniük. Linnek szed egy újabb adagot. Örül bátyja jó étvágyának.
Figyelmesen hallgatja kuzinját, tudta ő mindig is, hogy nem kőszívű, hűvös, szóval nem lepi meg, hogy romantikus szál is megmozgatta. Elcsípi Lin pillantását, elmosolyodik.
- Nagyon nehéz nem összezárni őket egy szobában azzal, hogy beszélgessenek az érzéseikről.
Igyekszik kerítő hajlamait elfojtani, tényleg nagyon igyekszik.

A kérdésre bólint.
-Senki sem lehet adósrabszolga. – keserűvé válik a hangja.
Az ingek ujját találja meg Tsitsa, egyszerű anyag, egyszerű szabással.
A kérdésre, hogy mivel nyerhette el a bizalmát Tsitsa, felelevenedik benne az a kép, amikor Tsitsa visszafordult hozzá és megfogta a kezeit, majd elmondta mindazokat a szavakat, amelyek lágyan körbefonták a lelkét és reményt, biztonságot adtak. Halvány és szomorú mosoly jelenik meg az arcán.
Újabb bólintás a táncra és a vacsorára. Félt és egyben nagyon izgult, ugyanakkor a felhők felett volt. Az érintésre komoly érdeklődés jelenik meg tekintetében, de hallgat. Ez komoly vallomás és… és talán remélhet?
A különleges barátra ismét némileg a kiábrándul, majd a barátság elárulására éppen úgy nem érti, ahogy Tsitsa szeretné. Más, amikor a szív sóvárog valami kimondatlan után és egészen más az, ha hivatásból figyel valamire az elf. A szorongás és a félelem jelenik meg a szemeiben is. Mondja ki Tsitsa, hogy vége és akkor már túl lesznek rajta….

*Viszontölelik, ez már jó kezdet vagy folytatás vagy minek is lehetne ezt nevezni? Főleg ahhoz képest, hogy mintha ijedtséget látott volna Rhae arcán közvetlenül az ölelés előtt, s utána az a sóhaj is erre utal.*
- Hiszen te már vigyáztál rám, emlékszel? Nélküled én meg adósrabszolgaságba kerülök... *Emlékezteti Rhaet, hogy találkozásukkor ismeretlenül is kimentette Tsitsát a bajból. Jó érzés, hogy viszonozhatta valamivel, bár azt kívánja, bár maradt volna örökre adósa a férfinak, mert az azt jelentené, hogy Rhae nem került volna bajba.*
- És de. Rossz barát vagyok, mert... *Engedi el Rhaet kibontakozva az ölelésből, bár kezei ott maradtak az ingen vagy a bőrkötényen vállnál, s finomabban fogja ugyan, de azok vették át a nyomorgatott zsebkendő szerepét.*
~ Szeretem a mosolyod, a finom ujjaid, a nevetésed hangját és úgy általában a hangod, a holdtalan éjszakára emlékeztető fekete hajad, a tekinteted, arcod, amikor elpirulsz, az aggódó arckifejezésed, az arcod, amikor komoly, amikor alszol, amikor szomorú...~ *Vajon milyen lesz Rhae arca, hogy mindezt elmondja? Halkan kezd el beszélni, remegő hanggal ismét, merengve idézve fel az emlékeket többnyire Rhae mellkasának címezve a szavakat, mert felpillantani alig mer.*
- Nem tudom, mivel vívtam ki a bizalmadat annak idején, hogy elmondtad, miként bántak veled korábban. *Gondosan kerüli a "mi voltál" kifejezést.*
- De nagyon hálás voltam érte, s később a csillagnézéskor, a vacsorakor ahogy egyre jobban megismertelek, egyre jobban megkedveltelek. Emlékszel a vacsorára, a táncra? Aznap este elalvás előtt a te arcod jelent meg előttem, de nem tudtam, miért. Aztán amikor a fürdőben úszni tanítottál, én.. elhúzódtam egyes érintésektől, mert megijesztett az érzés, hogy mennyire jól esett és hogy... többre vágytam. *Elpirul az emlékre, s a vallomástól, számára észrevétlenül szorítanak ujjai a kezükbe került anyagon, mintegy kapaszkodóba, erőt adóba.*
- Én nem tudtam, mit érzek, csak azt éreztem, hogy ez valami különleges, hogy te afféle különleges baráttá lettél. Azon kaptam magam, hogy a gondolataim körülötted járnak, és a te arcodat látva alszok el éjszakánként. Szegény Lili meg nem tudta, hogy mondja el nekem, mit érzek. *Mosolyodik el, még ha zavarban is van, hogy mennyire vak volt.*
- Azon estén, amikor le akartad vágni a hajad és meséltél a múltadról még és bele lehetett fulladni a szomorú szemeid mélységébe... Nem voltam biztos benne, de ha hű maradtam a szívemhez... Reméltem... Tényleg azt kívántam, hogy ezek valóban olyan érzések legyenek. De egyúttal féltem is, mert úgy éreztem, hogy elárulom a barátságunkat. *Néz Rhae sötétszürke szemeibe, Tsitsa ugyan még nem mondta ki, de a barna szemekben már ott láthatja a férfi azt a bizonyos kimondatlan szót. Egy pillanatra ajkába harap, majd folytatja is, mielőtt Rhae közbevághatna valami módon. Most már végig akarja mondani, legyen bármi.*
- De nemcsak a barátságunk miatt nem mertem elmondani, hanem... *Mégis elhallgat aggódva, ijedten, ismét Rhaere pillantva, vajon folytassa-e? Vajon mit fog szólni?*

A költői kérdésre zavartan elpirul és mosolyog. Nem tartja magát se fontosnak, se nélkülözhetetlennek.
Érdeklődve tekint fel a megfogadás eseményére. Tart még mindig attól, hogy Tsitsa teljesen visszautasítja.
Megijed, ahogy közelít felé Tsitsa. De ha bántani akarja, nem fog ellenkezni.
Behunyja a szemét, nem védekezik, elfogadja, bármit is tegyen Tsitsa. Meglepődik, amikor a lány átöleli. Megdobban a szíve, viszont öleli, nagyot sóhajt, megkönnyebbülten, Tsitsa illata és lénye teljesen körbeveszi. Az az egy szó azonban, amit hall, szomorú és keserű mosoly suhan át arcán, Tsitsa nem látja. ~ Barát… ~ Be kell érnie ennyivel, hát megteszi. Szereti Tsitsát és nem szeretné elveszíteni. Ha mint barátként fogadta be életébe, már az is jóval több, mint amit remélhetett volna valójában. Neki az a fontos, hogy Tsitsa boldog legyen. Így jobb is, hogy a csók sem ért el hozzájuk.
-Nem haragszom. – feleli halkan. Hangjában nincs szomorúság, csak elfogadása a helyzetének.
-Nem vagy rossz… barát. A rossz barátok nem mennek megmenteni barátokat. Köszönöm. – nagyon-nagyon szeretné kimondani azt a szót, ami a szívén van. De a barátok nem szokták egymásnak mondani, úgy pedig végképp nem, ahogy ő mondaná ezt Tsitsának.
-Most már… nem történhet semmi rossz. – folytatja. – És… nekem illene vigyáznom rád.

*A kertet választják hát. Öltözetük közelít egymáshoz. Ilyen eddig csak bálokon vagy hasonló neves eseményeken volt, mikor Rhae készíttetett neki ruhát. Most viszont fordult a helyzet, Rhae öltözik olyan szerényen és egyszerűen, mint a lány, bár nem azért, mert ne engedhetne meg többet vagy jobbat. Furcsa volt megszokni a látványt, pont annyira, milyen a szép ruhás saját tükörképét azokon a ritka alkalmakon.
Leülnek a padra, de nem olyan óriási távolságra mint Eryl esetében tette a lány. Rhae végül nem veszi át a zsebkendőt, s Tsitsa is így visszaveszi kezeit az ölébe, s ott nyomorgatja szerencsétlen ruhaanyagot. Nem feltűnő a mozdulat, de Rhae biztosan kiszúrja a lélek gyötrődésének ezt a finom megnyilvánulását, hiszen amire kinevelték, azokat nem lehet olyan könnyen, egyik napról a másikra levetni, mint egy ruhát.*
- Hogyne mentünk volna utánad? *Teszi fel a költői kérdést csendes mosollyal. Igazán talán csak Eryl volt az, aki ezen gondolkodott, de hát ő nem ismerte Rhaet, így érthető. Tsitsa számára ez egy pillanatig sem volt kérdés, de hát mondta ő ezt már Rhaenek, hogy akkor eldőlt, mikor mesélt ennek a lehetőségéről a férfi, s így tett a lány hamis ígéretet. Nem tudja nem észrevenni Rhae zavarát. Hogyne látná és hallaná, mikor a férfi mindig olyan könnyedén fogalmazott kényes helyzetekben nem egyszer kisegítve a lányt. S a szavak alapján nem tud nem arra gondolni, mi lesz, ha Rhae megtudja, mit tett?*
~ Vajon ha elmondok neki mindent, azzal lebontom a falat vagy csak vastagabbra húzom?~ *Észre sem veszi, hogy nem reagál szóban az elhangzottakra. Lepillant a zsebkendőre, s ismét elfogja az érzés, hogy orrához emelje, hogy érezze az illatot. Mintha finoman érezné is... S erről eszébe jut, mit tervezett el, mikor megtalálta.*
- Rhae... Mikor kiderült, hogy elraboltak, s elindultam... majd elindultunk utánad, megfogadtam valamit. *Ahogy beszél, leesik neki közben, hogy az illat nem is a zsebkendőből jön, hanem Rhae felől.*
- Megfogadtam, hogy amint viszontlátlak... Bocsásd meg nekem, ha ez a történtek után kellemetlen emlékeket idéz, de muszáj megtennem! *Már nem érdekli a zsebkendő, lehet a földre le is esik, nem számít. Ő már átkarolja Rhae nyakát s öleli a férfit. Ezt tervezte, mióta elindult.*
- Ha tehetném... Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, s jobban vigyáznék rád! *Ha érzi, hogy Rhae elhúzódna, el fogja engedni pár pillanat után, de ha nem érez ilyent, akkor még átölelve mondja a következő szavakat is.*
- Ne haragudj rám, kérlek! A legrosszabb barát vagyok, akit valaha is hátán hordott Montea.

Már nincsenek szép ruhák, haját is egyszerűen hordja. Az ápoltság emlékeztet arra, aki volt. Amikor visszajött, minden ruháját elpakolta és egyszerű anyagú és szabású ruhákat visel azóta. Kényelmetlenek a számára, de nem érzi már jól magát a szép ruhákban. Végérvényesen eltűnt az életéből ez.
-A kert megfelel. – feleli csendes mosollyal. Nem akar kimenni megint egy ideig a városba. Pedig eljutott hozzá a hír, hogy az elrablóit halálra ítélték. Rossz érzés ez neki, még akkor is, ha tudja, már nem bánthatnak senkit.
Leveszi a kötényt, megmossa kezeit. A kertben egy csendes helyet keresnek és az egyik padhoz vezeti. Csak azután ül le, hogy Tsitsa is leült.
Az erszényt átveszi, megsimítja. Eszébe jut az a nap, nyel egyet.
-Köszönöm. – nem tud mosolyogni. A zsebkendőért nem nyúl. Az a fogás az anyagon nem éppen elengedő szándékú, zavart mosollyal tekint a lányra és az erényt és kezeit az ölében nyugtatja, úgy figyel tovább. Szorong. ~Legalább a barátjának akarjon…~
~Itthon…~ nem tudja, milyen érzés az. Csak annyit tud, hogy itt biztonságban érzi magát és Tsitsa mellett van.
A történet közben érti meg, hogy minek köszönheti a szabadulását. Tsitsa elmondta és utána mentek. Elpirul, majd elsápad.
-Nem tudhattad. – feleli halkan. – Bajod … nagyobb baj is történhetett volna. Köszönöm, hogy… - habozik, inkább nem mondja ki, mással folytatja. – utánam jöttetek. Sokat jelent ez nekem.
Egy ideig hallgat.
-Nem tudtam kiáltani sem, mikor magamhoz tértem… felébredtem, akkor már a hintóban voltam és nem … - a férfi arca volt előtte.
-Nagyon sajnálom, hogy ennek kellett kitennetek magatokat. Téged… nem akartam… - teljes zavarban van. – sajnálom.

- Én... *Szabadkozna, mikor a két inas mosolyogva indul ki. Érzi, hogy arca elkezdett vörösödni, de őneki sincs több esélye nemet mondani, mint Rhaenek. Halkan csukódik a két gyerek után az ajtó, s Tsitsa tekintete visszatér Rhaere zavartan. Nem zavarja a koszos ujjvég, ő is gyakorta tintafoltos, s valahogy úgy találja, az a bőrkötény jól áll a férfinak, nemcsak azok a finom ruhák, amiket viselni szokott.*
- Nem akartalak megzavarni titeket a munkában, se feltartani. Arra gondoltam, mi megyünk ki... aaa parkba. Vagyis inkább a kertbe. *Zavartan elhallgat. Muszáj volt kijavítania magát, mert ha Rhae emellett dönt, akkor ne a Parkba menjenek, mert akkor vinni kell legalább egy testőrt is, s kevés dolgot szeretne most kevésbé Tsitsa, mint plusz füleket és szemeket. Habár leginkább Rhae szemei és fülei zavarják, neki kell elmondania oly sok mindent, s nem tudja, milyen reakcióra számíthat. Ha viszont maradnak, akkor elindul Rhae felé, áthidalva a kettejük közti távolságot.*
- Ezeket... aznap hagytad el, a Parkban. *Veszi elő kezeit a háta mögül és nyújtja a férfi felé az erszényt s a monogramos zsebkendőt. Az erszényben ott van a pénz hiánytalanul, Tsitsa soha nem nézte meg, mennyi az annyi, mi lehet még benne. Azt eltette a fiókba, egyedül a zsebkendőt vette elő újra és újra az illat miatt. Valami (vagy inkább valaki) a hiányának pótlásából eredő kötődés így meg is látszódik, ha Rhae átveszi a két tárgyat. Az erszény ott nehezedik teljes súlyával a tenyerében, a zsebkendő viszont nem, azt még finoman fogja Tsitsa, nehezére esik elengedni, így talán mindketten maguk elé nyújtott kézzel állnak.*
- Emlékszem, amikor megtaláltam, azt hittem, elhagytad. Nem voltál itthon... *Mert Tsitsának ez csak az otthon. A zsebkendőt nézi, s kettejük kezét közöttük. Nem tudja, miért kezdi el ezt csendesen mesélni Rhaenek, habár még sosem mesélte el, hogy kezdődött, de nem erről akart vele beszélni. Talán csak most méri fel a falat, amit közéjük húzott, hogy milyen nagy is, amit le kéne dönteni?*
- ... gondoltam, megvárlak, a könyvtárból odalátni jól a bejárathoz. De nem jöttél. És nem jöttél le a vacsorára sem. Akkor már biztos voltam benne, hogy baj van... De előbb is éreznem kellett volna.

Az az eltávolodás a szobában, amikor… amikor végre mert venni a bátorságot, hogy megcsókolja, egyértelművé tette számára, hogy Tsitsa számára nem több, mint egy jóbarát. Tiszteletben tartja, hiszen már az elején elfogadta, hogy ha Tsitsának csak ennyit jelent, azzal is együtt él. Ki fogadna be életébe társnak egy olyan elfet, aki kapcarongya volt egy egész emberöltő alatt?
Sokat gondolkodott, hogy elhagyja a Contevillákat, de a kötelezettség, amely a megmentésével járt, nem tudta megtenni. Lerójja mindazt, amit miatta tettek meg. Ennyivel tartozik. De, ha kidobták volna, azt is elfogadja. Azonban nem ez történt. A családfőhöz a legelső alkalommal eléjárult és mély bocsánatkérés és köszönet közepette felkészült arra, hogy kidobják. De nem ez történt. Maradhatott. Annyira zavarba jött, és hálás volt, hogy egy ideig meg sem tudott szólalni.
A műhelybe is visszatért, a két inast sem akarta magára hagyni, akiknek nem lenne esélyük mesterembernek lenni, annyira szegények a szüleik, de nagyon tehetségesek. Csak annyit tudnak, amennyit egy gyermek és egy nem családbelinek elmondhat, így számukra a megszokott munkarend hamar visszatért, de jóval csendesebb és zárkózottabb lett, bár a kedvessége megmaradt feléjük. Mindenki mást került, Ethyrlin úrfiról azonban sokszor érdeklődött.
Meglepetten fordulnak mindhárman Tsitsa felé. A két inas egymásra mosolyog zavartan.
-Megyünk Szeplős nénihez enni. Csókolom! – máris mennek ki, esélyt sem adva Rhaenek, hogy nemet mondjon.
Zavartan áll fel az ablak mellőli székről, ahol finommunkát végzett éppen. Bőrkötény és koszos ujjvégek mostanra már nem szokatlanok, de a tartózkodó arc és tekintet a korai időkre emlékeztet.
-Szép napot Tsitsa! Megfelel, beszélhetünk. – összeszorul a szíve, mert tart attól, hogy amit hallani fog, az véglegesen a barátságot fogja kimondani kettejük között. De el fogja fogadni.

*Eryllel beszélni mindent összevetve sokkal egyszerűbb feladatnak bizonyult, mint Rhae elé állni.*
~ Deirának igaza van, túl sokat gondolkodok.~ *Állapítja meg, miután már napok, lassan hetek óta itthon vannak, de érdemben nem tett semmit. Rhae itthon van, de csak a közös étkezésekkor látja, vagy ha véletlenül összefutnak valahol, de ezek tényleg csak véletlenek. Rhae kerüli őt is, nemcsak a többieket, de már legalább egy ideje hallani a műhely újbóli működését, nemcsak a szobájában van az elf.*
~ Szeretném, ha Rhaevel ismét olyan közvetlen lenne a kapcsolatom, mint korábban volt, de már nem emlékszem, miként is kéne ezt csinálni. Talán csak képzelődöm, de úgy érzem, egyre jobban eltávolodunk egymástól. Vagy én vagyok az, aki eltávolodik tőle?~ *Könyvtárból ballag fel a szobájába, s oda ér be gondolataival. Kihúzza az asztalfiókot, hogy kivegye belőle az erszényt és a zsebkendőt, amit akkor ejtett el Rhae, mikor elrabolták. Tsitsa akkor is orrához emelte a zsebkendőt, s a férfi illatát érezte benne. Mára már elveszett ez az illat, de ahogy Tsitsa az orrához emeli, ő mégis érzi.*
~ Ha hagyom a dolgokat úgy, ahogy eddig, soha nem leszek képes Rhaevel újra beszélni? Csak nézni tudom, ahogy minden reggel udvariasan jó étvágyat kíván, szótlanul megeszi, amit kap, majd ugyanolyan udvariasan visszavonul? Talán soha nem fog már rám úgy mosolyogni?~ *S nemcsak a régi mosolyt, hanem nem tudja kiverni a fejéből azt a mozdulatot sem ott a követségen, ami csókot sejtetett. Legalábbis a könyvekben mindig így írták le, mikor a hős meg akarta csókolni a hősnőt. S ő visszautasította, mert félt, hogy nem fogják megérteni aztán, nem fogják szeretni, ha kiderül...*
~ Mikor arra vágytam, hogy megértsenek, hogy valaki átöleljen, hogy szeressenek... nem vettem észre, hogy más is erre vágyik. Hogy lehettem ilyen önző...?~ *Összeszorulnak ujjai a monogrammal hímzett zsebkendőn, felkapja az erszényt is, majd fut ki a szobájából le, meg se állva a műhelyig. Nem állhat meg, mert akkor nekiállna gondolkozni, s talán sosem érne el a műhelybe. Sosem érne el Rhaehez.*
~ Át akarom törni, le akarom bontani a falat, amit kettőnk közé állítottam!~ *Nagy lendülettel nyitja ki a műhely ajtaját és kerül beljebb, ott fékez csak le hirtelen, főleg ha szembesül a meglepett inasok képével. Rögtön zavarba jön, s két kezét összefogja hátul egyszerű, könyékig érő ujjú, egyébként térdig érő, hajához illő színű bordó vászonruha mögött. Haja a jellegzetes magas copfjába kötve. Talán bele kellett volna tenni valamelyik hajdíszt is, amit kapott, de ez már késő bánat. Futástól kipirult arccal, kicsit lihegve keresi tekintete Rhaet, akit ha meglel, megszólal.*
- Ne... ne haragudj, hogy csak így rád... rátok törtem. Öhm... beszélhetnénk? De ha nem alkalmas, akkor visszajövök máskor. *Ő maga nem, de a hangja remeg.*

Csendben gondolja végig mindazt, amit húgától és kuzinjától kap válasznak. Igazat ad nekik, de sosem szeretett az erélyes és éppen ezért könyörtelen, szívtelen vezető szerepében lenni.
-Köszönöm. – azért legközelebb biztosan oda fog figyelni. A laza fiatalság és a zsarnoki önkényuralom sosem fért össze benne. A nevetéstől majdnem kiköpi a levest, amikor Kath bedobja az utolsó érvet. A feje azonban jelez, hogy még azért nem kéne annyira virgoncnak lennie. – Hathatós érv, az már biztos.
Tsitsától mindenesetre bocsánatot fog kérni, szintén. Megbántotta. Látta és érezte azt a félelmet, amit sosem akar benne látni. Nagyot sóhajt.
-Nagyszerűek voltatok. – elvigyorodik. – Tulajdonképpen a csajok védték meg a mundérbecsületet. És még ti mondjátok, hogy nem vagytok jó harcosok. Ezek után ne merjétek mondani.
-Nem tudom. Nem merek beleképzelni. – mármint abba, hogy mi történik, ha Tsitsa fegyverforgató. A szerelem, ami reméli, hogy már megvan a két félénk elfvérűben, elég erős, hogy bármilyen akadályt elgördítsen. Tsitsa rá a bizonyíték.
-Én kérek még. – tartja a tányért. Szereti a hasát, most sem tagadja meg önmagát.
-Jöttél és épségben itt vagy. Ez a lényeg. Nagyon köszönjük. – mosolyog Kathre bátorítóan.
-Nem tudom, mikor tudjuk ezt eltüntetni a Fejedelemségből. – nem örült ennek a ténynek.
-Amilyen erővel ment Rhae után… még egy hegy sem tudta volna megállítani. – elgondolkodva tekint Liára, majd Kathre. – Nem tudom, mi lesz ebből. De ezek ketten annyira félénkek kimutatni, hogy mit éreznek, elveszítik egymást.
Kathleent sosem tartotta gőgősnek vagy hűvösnek. De azért feltűnik neki, hogy miként nyilvánul meg. Liára pillant lopva, jelentőségteljes pillantással.
-Rhae nagyon furcsa elf. Nem csak a múltja miatt. Tsitsa meg a másik. Összeillenek. – komolyan mondja. Hisz abban, hogy éppen ezért tudják támogatni majd egymást.
A tányért az asztalra teszi. Forró és tápláló, finom étel, a meleg nap és rokonai törődése jól esik neki.

*A fejrázásnál már akarna közbeszólni, hogy ezt lehet nem kéne, de mint az ilyeneknél lenni szokott, már késő, s Ethyrlin is rájött maga, hogy a máskor oly' természetes mozdulat nem meg még úgy. Kathleen majd kérni fogja az isteneket, hogy minél előbb gyógyítsák meg rokonát.*
- Egyetértek Ameliával. Na meg, harci helyzetben nincs demokrácia. Valakinek parancsolnia, vezetnie kell, különben fejetlenség és káosz lesz. A lényeg azon van, milyen a parancs, ez különbözteti meg az erélyes, jó vezetőt a zsarnoktól. Hidd el, nem voltál zsarnok. *Fejti ki ő is meglátását. Szerinte jó vezető volt Ethyrlin, ahogy majd később jó családfő is fog válni rokonából, ahogy rangja azt megkívánja. Az ilyen nem az illemórák számán múlik.*
- Zsarnokoknak nem szoktak levest hozni amúgy sem. *Veti be utolsó érvét is mosolyogva, amivel aztán nem lehet ellenkezni. Ethyrlin kapott levest, tehát nem zsarnok, pont.*
- Köszönöm, Ethyrlin... S ilyeneket ne is mondj! *Utal a szíven találásra, még rágondolni is szörnyű.*
- Köszönöm. *Hálásan pillant Ameliára is. Nem hozza fel, hogy lehet semmi baja nem esett volna egyikőjüknek sem, mert ez is lehetőség, de már sosem tudják meg, mi lett volna, ha... De nem haragszanak rá, s ez fontos számára, láthatóan jobban érzi magát tőle.*
- Én nem kérek, köszönöm. *Mondja Ameliának, majd figyel Ethyrlin válaszára. Lám, a család jó hírére is gondolt, mintha csak Kathleen korábbi, jó családfőről alkotott gondolatát igazolná.*
- Mi lett volna, ha fegyverforgató? *Teszi fel a költőinek szánt kérdést. Ő maradt hátra az egyik testőrrel az avarba húzni a holttesteket, s látta, hogy mit okozott a könyvtáros lány a fogazott pengével ott nyaktájékon.*
- Az én okaim kevésbé nyomósak. Tieitekhez képest meggondolatlanságnak tűnik így utólag. *Állapítja meg kicsit zavartan, rokonok előtt több érzelmet jelenítve meg, mint általában szokott.*
- De... a kalandért is mentem, amiben eddig nem nagyon lehetett részem, meg az eszméért. Mármint felháborítónak találtam, hogy a Fejedelemségben van rabszolgaság az Arany Városoktól való elszakadás ellenére! És.. a szerelem miatt is. Nem tudom, Squorian úr hogy érez Tsitsa kisasszony iránt, de láttam én is, hogy a lány nagyon szereti őt, s reméltem, ha sikerrel járunk, lesz esélyük... *Mosolyog haloványan, zavartan. Végén még kiderül, milyen romantikus lélek lakozik szobor-arc mögött.*
- Na meg sosem hagyta az ékszerészünk, hogy a munkáját kifizessem, még az anyagköltséget sem. *Bolond egy indoknak tűnik ezért kockára tenni az életét. De Rhae titkot is őriz neki, a dobozka titkát, amibe Kathleen minden kincsét, álmát és reményét elrejtette. Tartozott neki.*

Aggódón pillant bátyjára, már a fejcsóválás láttán alsó ajkába harapott, de annak örül, hogy a szünet már csak rövid, hamar folytatja a beszédet Lin. Igaz, az nem tetszik a gyertyalángszín hajú lánynak, amit hall.
- Ne szabadkozz, Kathnek igaza van. Jó vezető voltál, éppen olyan, amilyenre a csapatunknak szüksége volt, nem zsarnok. Én az elején kidőltem, Tsitsa nem épp a racionális, tudományos énjét állította előtérbe, Eryl problémái, megspékelve azzal, hogy nem voltunk összeszokott csapat.
Számolja is az ujjain azokat a jellemzőket, amik miatt csapatuk esetében a jó vezető egyenlő volt az erélyes vezetővel.
- És sikerrel jártunk. – Felemeli ujját, nehogy bátyja közbevágjon. – És nehogy azt mondd most, hogy de hazafelé nem te vezettél minket, tudjuk, hogy az a könnyebbik része volt az útnak. - Ő maga még a harcot is idevenné, de azt nem akarja mondani. – Abban viszont igazad van, hogy ne emészd magad, Kath, tényleg lehet, hogy ezzel megmentetted Lin életét, vagy mindannyiunkét, nem tudhatjuk hogy alakult volna. Mindannyian itthon vagyunk, ez a lényeg.
Szorgalmasan kanalaz, Lin válaszához csak bólogat, nincs igazán kiegészítenivalója, hogy miért indultak rögtön Rhae megmentésére. Kíváncsian várja Kath válaszát. Tányérját visszateszi az asztalra, neki ennyi elég volt.
- Szedhetek még valamelyikőtöknek?
Akár úgy is szed repetát, ha még van a tányérban, ha kérnek. Ha nem akkor az üressé váló tányérokat összeszedi, vagy csak visszaül helyére.

-Ezt az alkut elfogadom. – vigyorog Kathleenre.
-Erélyes vezető? – elkomolyodik. – Nem. – rázza meg a fejét, elfeledkezve, hogy nem kéne. Be is csukja a szemét egy rövid időre, elhallgat.
-Zsarnoknak éreztem magam, aki parancsolgat. – feleli halkan, eléggé szégyellve magát. – Nem volt jó érzés.
-Nézd a jó oldalát. Lehet, ha nem történik meg, akkor éppen szíven találnak. – és azt biztos nem éli túl. – a bűnbánó tekintetre elpirul. - Tényleg nem tehettél róla.
-Mmm. … nagyon finom.
Finoman megszorítja Lia kezét, amikor megfogja. Ezek az apró figyelmességek, amelyektől, szégyen ide, szégyen oda férfiként, de el tud olvadni.
A következő kérdésre elfintorodik az arca, majd szomorúan sóhajt egyet.
-Volt pár nyomós ok. – dől hátra a támlának. – Rhae a patronáltunk és ha baja esik, akkor a család nevén is folt esik. Másrészt… - elgondolkodik. – ahogy Tsitsa nekiindult megmenteni Rhae-t… egy sziklatörő sem tudta volna megállítani. De Tsitsa könyvtáros, nem fegyverforgató. – a beszéd már nem annyira fárasztó, de az étel is ellustítja, nagyon jól esik neki.
-És te, miért tartottál velünk? – érdeklődik.

- Sejtettem. Bár most meg kell jegyeznem, hogy mivel kisajátítottam a konyhát Szeplősné elől, muszáj leszel tőle is kérned valami hazait, különben félek, végérvényesen megharagszik rám. *Mosolyog huncutul Ethyrlinre, de félig komolyan is. Szeplősné lelki békéje rögtön helyre fog állni, mihelyst az úrfi kér tőle majd valamit, hogy olyan szívesen enne olyant.*
- Elfogadható feltétel. *Mosolyog ismét, s hálásan pillant a fürge Ameliára, aki máris elment még két tányérért és kanálért, mielőtt Kathleen akár csak felállhatott volna a székről.*
- Ugyan, nem a te hibád. És jó hogy velünk voltál addig, kellett egy erélyes vezető. *Hiszen Ethyrlinnek köszönhető, hogy egyben tudta tartani a csapatot, ahol elég érdekes érzelmi viharok dúltak, főleg a két elfvérűben. Közben a visszaérő Ameliától átveszi a tányérokat, s mer levest mindenkinek, s át is adja.*
- S azért kérek bocsánatot, mert ha jobban odafigyelek és nem esik le az az üvegcse, akkor később vesznek minket észre, s akkor nem sérülsz meg. Ne haragudj az ügyetlenségemért. *Ő még nem evett a levesből, egyenes derékkal ül mint mindig, az asztalon ott a tányér, kezében a kanál, de szomorú, bűnbánó zöld szemekkel néz kuzinjára.*
- Édesanyámé a recept. Köszönöm. *Jólesik neki, hogy ízlik rokonainak is a leves. Bárcsak hallaná Rose úrnő is e szavakat, legalább kicsit megnyugodna, hogy megérte annyit vesződni Kathleen tanításával. Már csak a kiházasításnak kellene sikerülnie, de az...*
- Te is megtetted volna értünk. *Mondja Ethyrlinnek, s ha tudná Amelia gondolatait, rögtön szembeszállna azokkal. Szerinte nagyon sokat számít egy betegnél, ha érzi, hogy vannak ott vele, akik itt tartják. Ő már csak tudja.*
- Csak kíváncsiságból... Tsitsa indítékait értem, de ti miért mentetek egyből menteni Squorian urat? Ilyen jó barátok vagytok? *Néz hol Ameliára, hol Ethyrlinre.*

Kedvesnek találja, hogy Kath főzött bátyjának. Neki nincs gyakorlata a konyhában, elveszne, ha csinálnia kéne valamit. Még egy rendes menüt se tudna már összeállítani, pedig eljegyzése rövidke ideje alatt sokat tanult, de azóta annál is többet felejtett.
A bocsánatkérésre meglepetten kerekednek el szemei. Nem tudta, hogy Kath ilyesmin rágódik, hogy bocsánatot kell kérnie. Elsőre nem is érti miért, nem ő lőtte le Lint. Kíváncsian várja hát a választ, még jó, hogy Lin rákérdezett. Habár az ő válaszában se lát sok rációt, nem ő kérte, hogy lőjjék le. Megcsóválja csak a fejét, de csöndben marad, megvárja, hogy lemeccseljék egymás között.
- Maradj csak, majd én hozom.
Kathre mosolyog, de szavai határozottak, már indul is a két terítékért. Finom ételre ő se mond nemet, ráadásul kuzinja főzte, feltétlen meg kell kóstolnia. Egyik lába ott, a másik máris is itt.
- Ez nagyon finom, jól főzöl.
Nem fukarkodik a dicsérő szóval, és ha a szó nem lenne elég, hamar üressé váló tányérja a bizonyíték. Visszateszi a tálcára, pont mikor Lin megszólal. Átnyúl bátyja kezéért és megszorítja azt. Nem tud mit mondani, a köszönet igazából nem őt illeti. Igazából semmi hasznosat nem tudott tenni… de ezen változtatni fog, csak kérdés, hogy mikor.